Dombos Vidék

***

A szél kicsit felerősödött és az arcomba fújta a hajamat. Egy gyors mozdulattal kisöpörtem a szememből és ráérősen tovább folytattam az utamat. Igazából csak a megfelelő hely után kutattam. Nem nagyon jártam még erre.
Tulajdonképpen nem is volt túl sok értelme kimászni ide a külvárosba, távol mindentől. De volt időm és én szerettem volna természet közelben lenni. Hétvége lévén időm, mint a tenger. Ezért is gondoltam arra, hogy keresek valami kellemes, nyugis helyet és rajzolok. Persze éppen mehettem volna a parkba is, ott is ugyanúgy elüldögélhetnék a szokásos helyemen, egy nagy fa alatt, de hétvégén, ilyen szép időben, mint ez a mai is, mindig rengetegen vannak ott, én meg nem igazán vágytam más emberek társaságára. Ezért is jutott eszembe, hogy kijöjjek ide, erre a területre. Úgy gondoltam, erre nem nagyon járhat senki, legfeljebb néhány túrázó, itt nyugodtan alkothatok. Rövidesen meg is találtam, amit kerestem.
Egy kisebb tisztásra értem, ahol egy nagyobb sziklaféle kiszögellés állt a turistaösvénytől nem messze. Ez az, ez lesz az én helyem! Megörülve szerencsémnek, oda is siettem a sziklaszerű képződményhez. Felkapaszkodtam rá és leültem, a hátizsákomat pedig magam mellé tettem. Előkotortam a felszerelésemet, ami igazából egy rajzfüzetből és egy ceruzából állt lényegében. Mielőtt belekezdtem volna az alkotásba, arcomat a szépen tűző Nap felé fordítottam és rövid ideig csak élveztem, ahogy a sugarai melegítik a bőrömet. Igazán kellemes a természetben lenni! Én legalábbis mindig élveztem és szinte ünnepnek éltem meg ezeket a nyugodt, békés perceket.
Ilyen átszellemült hangulatban nyitottam ki a szememet és álltam neki a legújabb ötletem felskiccelésének. Igazából nem kellett sokat gondolkodnom azon, mit is rajzoljak, a kilátás, ami a szemem elé tárult onnan a dombról, szinte kiabált azért, hogy örökítsem meg. Neki is álltam hát a táj lerajzolásának. Nagy munka az ilyesmi, még csak vázlatszinten is, de én igazából mára nem terveztem semmi mást, még szendvicseket is hoztam magammal, mivel úgy készültem, csak estefelé megyek vissza a lakásomba.
Ha elkezdek rajzolni, többnyire úgysem tudok figyelni az idő múlására és mire észbe kapok, már több óra is eltelik. Olyankor többnyire még enni is elfelejtek, meg egyáltalán, minden más gyakorlatiasabb teendőm háttérbe szorul. Gyakorlatilag megszűnik számomra a külvilág. Most is így történt.
Néha ugyan elhaladt arrafelé az ösvényen egy-két magányos túrázó, sőt talán egyszer még egy kisgyerekes család is, de én legfeljebb a szemem sarkából érzékeltem őket. Mintha egy másik dimenzióba kerülnék ilyenkor. Nem létezik számomra semmi más csak a látvány, amit meg akarok örökíteni, a kezem, a ceruzám és a papír, amin egyre határozottabb formát öltenek az először csak kuszának tűnő, össze-vissza vonalak.
Persze többnyire nem vagyok teljesen elégedett a végeredménnyel, mindig úgy érzem, hogy hiányzik belőle valami, nem sikerül megragadni a lényeget, amit annyira szeretnék megmutatni a képeken. Nem mintha bárkinek is megmutatnám őket. Egyébként is, én elsősorban azt a folyamatot élvezem, ahogy elkészítem a vázlataimat. Bár ezen nem szokásom különösebben gondolkodni rajzolás közben. Egyszerűen csak hagyom, hogy a kezem szinte magától tegye a dolgát, miközben minden idegszálammal arra összpontosítok, amit le akarok rajzolni. De ez nekem nem fárasztó, egyáltalán. Sokkal inkább megnyugtató. Elfelejthetek mindent, a magányt, a szomorúságot és efféléket. Már-már boldog vagyok tőle. Most is, fel sem tűnt jóformán, hogy el-elmosolyodok, miközben a papíron a vonalak mentén lassan kezdett kirajzolódni az előttem elterülő látvány mása.

*A csodálatos álmom kellős közepén arra ébredek, hogy egy hatalmasat koppanok a földön. Annyit sikerült mocorognom az éjszaka, hogy belecsavarodtam a takarómba és a földön kötöttem ki. De úgy, hogy most alig tudom magam kibogozni. Na ez remek. Dylan már nincs a szobában, szóval most az átlagosnál jóval tovább aludhattam, mint ahogy szoktam. Csak tudnám miért. Sóhajtva feltápászkodom és ásítok egy nagyot, miután sikerült kiszabadulnom a takaróm fogságából. Odasétálok az ablakhoz és kinézek az iskola parkjára, ahol nem látok jelenleg semmi érdekeset. Vajon hány óra lehet? Érdeklődve szegezem a szemeimet az órára, ami fél egyet mutat! Ilyen nincs. Hogy tudtam ennyire elaludni??? Oké, talán annak a marha sok tanulásnak az oka. Amikor végignézek az ágyam körülötti területen, csak azokat a fránya tankönyveket látom, amik hol kinyitva heverésznek a padlón, hol becsukva, vagy éppen egymás hegyén-hátán. Megforgatom a szemeimet és úgy döntök, ma nem fogok tanulni és kész. Elegem van már ebből... Elmegyek zuhanyozni, fogat mosni, felöltözni, mint ahogy minden reggel és közben azon gondolkozom, mit csináljak ma.

Chloeval nem tudok találkozni sajnálatos módon, mert elment pár napra. Ami érthető, mert Natről van szó. Szóval az, hogy vele töltsem el az időmet, az kihúzva. Kyle nem tudom hol csavarog, ahogy azt sem tudom, hogy Brandon hol van ezért úgy döntök, hogy ideje egy kicsit a természetbe menni. Otthon mindig is sok időt töltök kinn, amire sajnos itt a kollégiumban igen kevés lehetőségem volt, főleg mostanában, amióta felgyorsult körülöttem az élet, A szerelem rám talált... jézus, milyen nyálasnak hangzik ez főleg az én számból, de tényleg így van. Boldog vagyok, úgy igazán... és már a bűntudatomra sem gondolok annyiszor, mint régebben.

Tehát már csak azt kellett eldöntenem, hogy a parkba megyek csak, vagy esetleg az erdőbe vagy a dombos vidékre... A park azért nem volt most jó lehetőség, mert a többiek megint elhúznának valami buli szerűségbe, amire most nem vágyom kivételesen, meg hát eleve a természetben akarok most lenni, ha már itt a kínálkozó lehetőség. Az erdőben nem rég voltam, úgyhogy a legjobb lehetőség kizárásos alapon maradt a dombos vidék. El is indulok magamban fütyörészve és amikor odaérek a legnagyobb meglepetésemre, már van ott valaki.

Egy lány, minden bizonnyal valahonnan külföldről érkezhetett ide, hiszen elég egzotikusan néz ki. Nem láttam még egyik buliban sem jelen, bár hallottam néhány srác élcelődését rajta, azt hiszem Haruminak... hívják, de ebben soha nem lehetek biztos. Eléggé visszahúzódó lány, mármint értesüléseim szerint. Én soha nem szerettem olyanokat megalázni, akik ellenem semmit sem ártottak ezért most sincs okom rá. Nem értettem azokat sem, akik mindig piszkálják. Végül óvatosan közelítem meg, mert még véletlenül sem akarom azt a benyomást kelteni, hogy esetleg le akarom támadni, vagy bántani akarom.

Odaérek mellé és ha jól látom éppen rajzol valamit.*
- Szia. - *Köszönök rá barátságos hangon és egy nagy mosollyal az ajkaimon, hiszen én szeretek ismerkedni, főleg szép lányokkal, bár a lányokkal való ismeretségem régebben addig terjedt ki, hogy becsábítsam őket az ágyamba, de amióta Chloe megjelent az életemben, már pusztán csak az ismerkedés hajt. *
- Leülhetek melléd? - *Kérdezem meg udvariasan, bár valószínű kizökkentettem most ezzel a rajzolásból.*
- Ha jól emlékszem Harumi a neved... ugye? - *Kérdezem meg egész bizonyosan és a nagy egóm segítségével leülök mellé még akkor is, hogy ha nem válaszolt.*
- Én Tyler vagyok ha nem ismernél, de valószínű ismersz. Ha mégsem az nagy hiba. - *Mondom egy újabb nagy mosoly kíséretében.*
- Mit rajzolsz? - *Kérdezem és kíváncsiskodva belelesek a rajzába.*

Tylernek

Olyan szinten megijedtem a felcsendülő hangtól, hogy még a ceruza is megszaladt a kezemben egy helyes kis vonallal átszelve a kép nagy részét. Sajnos rossz szokásom, hogy ha hozzám szólnak, szinte kivétel nélkül mindig összerezzenek, nem is kicsit. Ez most is éppen így történt. Miért kell egy srácnak a Weltonról éppen ilyenkor, éppen erre járnia? Ráadásul még hozzám is szólnia? És ha mindez még nem lenne elég, még ide is ül mellém! Más se hiányzott! A szívem a torkomban dobogott és idegesen kapkodtam a levegőt. Igazából meglepett, hogy tudja a nevemet, ráadásul a keresztnevemet. Persze ez itt Skóciában nem olyan nagy cucc. Ami engem illet, nem igazán tudtam, kivel is állok szemben, tekintve hogy nem nagyon követtem nyomon a sulis pletykákat, így a nagymenőkről sem tudtam túl sokat. És nem is akartam. Legszívesebben rögtön felugrottam és elszaladtam volna, de a szikla túl magas volt ahhoz, hogy ezt olyan egyszerűen megtehessem, ráadásul előtte még a cuccomat is össze kellett volna szednem. Szóval nem sok esélyem lett volna a menekülésre, úgyis utolért volna, ha akar. Úgyhogy jobbnak láttam, ha a helyemen maradok. Talán úgy hamarabb szabadulok. Mert csak erre tudtam gondolni. A srác ugyan meglepően barátságos volt, én azonban túlságosan féltem ahhoz, hogy ezt egyáltalán észrevegyem. Csak idegesen bólintottam, mikor a nevemre kérdezett rá, hogy igen, az. De lehet, akkor is rábólintok, ha valami teljesen mást mond, annyira ideges voltam. A ceruzát majdnem összeroppantottam, úgy szorítottam remegő kezemmel. Mikor pedig a rajzom fölé hajolt, idegesen elhúztam előle és megpróbáltam becsukni a füzetet, de kicsúszott a remegő kezeim közül és éppen a lábfejére esett. Nem mertem elvenni, még a tekintetemet is elkaptam onnan és idegesen a kezeimet és a benne lévő ceruzát kezdtem tanulmányozni. Kézenfekvő lett volna persze egész egyszerűen visszakérni tőle azt a füzetet, vagy bocsánatot kérni és magam felvenni onnan, de én még csak rá sem mertem nézni arra a fiúra, nemhogy egy szót is szóljak hozzá! Úgy éreztem magamat, mint akit sarokba szorítottak. Szerettem volna visszakapni a füzetemet és minél gyorsabban eltűnni onnan, de ez a jelen helyzetben lehetetlennek tetszett. Fogalmam sem volt, mit tehetnék.

*Láthatóan eléggé megijesztettem, ami egyáltalán nem volt a szándékom. Rögtön rájövök, hogy vele egészen máshogy kell majd bánnom, mint az eddigi lányokkal, ezért már is felállítok magamban egy apró kis tervet, hogy valamennyire is sikerüljön őt, megnyugtatnom. Ez elég nehéznek tűnik jelen pillanatban, de én szeretem a kihívásokat és így nem is fogok megfutamodni, bár Harumin úgy látszik, hogy eléggé ezt fontolgatja. Továbbra is barátságosan mosolygok rá, bár akkor a mosolyom kicsit lekonyul, mikor ráesik a lábamra a füzete, így már tisztán látom a gyönyörű rajzot és az azt átszelő vastag vonalat. *

- Bocsánat, ha a frászt hoztam rád. Nem akartam. Így most vonalat húztál a képre, pedig nagyon szép rajz. - *Mondom sajnálkozva, de kedves hangnemben és most hanyagolom az Énközpontú énemet. Nem akarom, hogy elszaladjon. Óvatosan a kezeimbe veszem a füzetet, mintha az valami hatalmas kincs lenne, hiszen valószínűleg a lány számára tényleg valami olyasmi lehet és felé nyújtom.*
- Tessék. - *Mondom egy újabb kedves mosoly kíséretében.*

- Ha jól látom, félsz tőlem... - *Jegyzem meg halkan, még véletlenül sem olyan hangon, hogy abból bármi rosszindulat érződjön.*
- Ne félj, nem harapok. - *Élénkebb mosoly és már most elhatározom magamban, hogy én addig innen őt el nem engedem, amíg nem sikerül legalább egy kicsit is megismernem és már-már baráti kapcsolatot nem alakítok ki vele. Ez elég merész elhatározás, főleg, úgy, ahogy a jelen felállást nézem, de hát... ilyen az én formám. *

- Sokat szoktál itt rajzolni? - *Kérdezem meg újra csak kíváncsian fürkészve az arcát és ha esetleg menekülni is akarna úgy helyezkedem, hogy ez a lehető legnehezebb dolga legyen. Kinyújtom a hosszú lábaimat és a kezeimre támaszkodva hátradőlök és úgy figyelem tovább várva arra, hátha válaszol. Ha nem is, akkor sem adom fel azt, hogy jobban megismerjem.*
- Honnan származol? - *Teszem fel az újabb kérdést, igyekezvén megtörni a jeget közöttünk. Pár pillanatra a tekintetem rátér az égre, ami most kifejezetten derűs képet mutat és csak pár apróbb bárányfelhő úszik át rajta, amik különböző formákat vesznek fel. Ezek után újra a lányt kezdem el figyelni, aki egyre jobban érdekel és főleg az, hogy mi rewjtőzhet emögött a félénk viselkedés mögött. Fene a kíváncsi természetem, hiszen lehet, hogy Haruminak sokkal, de sokkal jobb lenne az, ha inkább egyedül hagynám, de én erre most már képtelen vagyok.*

- Csak tájképeket rajzolsz, vagy mást is? - *Újabb kérdés és újabb válaszra váró szempár. Remélem tényleg nem üldözöm el.*

Tylernek

Úgy kaptam a füzetemért körülbelül, mint fuldokló a felé dobott mentőövért. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt udvarias és csak még inkább tanúskodott a félelmemről. De bántam is én! Mint ahogy az a vastag fekete vonal se érdekelt a kép közepén. Eléggé elrondította ugyan a vázlatomat, szó se róla, de akkor ez a legkevésbé sem zavart. Csak el innen! Ez zakatolt a fejemben. De a srác nem úgy nézett ki, mint aki menni készülne, sőt véletlenül vagy szándékosan, nem tudom, mindenesetre úgy helyezkedett, hogy gyakorlatilag elvágta a menekülési útvonalamat. Bár nem lépett fel támadólag egyáltalán, a félelmem mégsem csillapodott. Becsuktam a visszakapott füzetet, az ölembe tettem és a sarkát kezdtem gyűrkélni, csak hogy csináljak valamit idegességemben. És még ha a szorult helyzetem nem lett volna elég, a srác még kérdésekkel is elkezdett bombázni. Az elsőt még figyelmen kívül hagytam ugyan, de utána beláttam, hogy ez nem fog tovább működni.
- A családom Japánban él – válaszoltam halkan, suttogásnál alig valamivel hangosabban, miközben a tájat néztem, még véletlenül sem fordultam volna az ő irányába.
- Szeretek rajzolni. Mindenfélét. Tájat is, csendéletet is, de virágokat, meg állatokat is. De nem fontos. A rajzaim nem jók, egyáltalán. – Fogalmam sem volt, egyáltalán érti-e, amit mondok. Halkan is beszéltem, ráadásul még én is kiéreztem az akcentusomat. Ha ideges voltam, még jobban kijött, mint általában. Bár, többnyire mindig ideges voltam, ha beszéltem valakivel, szóval nevezhetjük ezt az akcentust állandónak is. Igazából ez volt az egyik oka annak, hogy nem nagyon szerettem beszélni. Kínos, ha emiatt nem értik, amit mondok. Meg egyáltalán. Mindössze alig néhány mondatot mondtam, de magamhoz képest már ez is rengeteg volt. Zavarba is jöttem tőle. Ezért is merültem el inkább a tájban. Igyekeztem megnyugtatni magamat, de elég nehezen ment, hiszen folyamatosan éreztem a srác jelenlétét, még ha nem is néztem felé és ez feszültté tett. Pedig milyen jól indult ez a nap! És ez a táj is tényleg milyen szép! Kár, hogy nem tudom befejezni a rajzomat, futott át az agyamon. Ekkor eszembe jutott, hogy végül is mindegy, úgyis lényegében tönkretettem az egészet azzal a vonallal. Persze talán még nem helyrehozhatatlan a dolog. Talán majd ha visszaérek a lakásomba, kijavíthatnám. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy egy kicsit még meg is feledkeztem a mellettem ülő Tylerről, ami abból a szempontból mindenképp előnyös volt, hogy legalább egy kicsit lenyugodtam. Persze könnyen megeshet, hogy amint életjelet ad magáról, ismét zavarba jövök. De már mindenképp jobb volt egy kicsit. Legalább már nem remegtem. Bár még mindig nem éreztem biztonságban magamat, már nem akartam annyira kényszeresen menekülni sem. Csak hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba és kedvére fújja. Jól esett csak így ülni és elrévedni a távolba, még ha ezúttal a külvilágot nem is tudtam kizárni teljesen.

*Látszott rajta, hogy még mindig fél tőlem, de nem vettem magamra. Valószínű ő mindenkitől fél, hiszen én tényleg barátságosan közeledtem hozzá. De úgy látszik a rámenősségem meghozza a gyümölcsét, mert bár az első kérdésemre nem válaszol a többire mégis. Kicsit nehezen értem meg, amit mond, mert egy az, hogy halkan beszél, a másik meg az, hogy van némi akcentusa, de ez engem egyáltalán nem zavar, sőt csak érdekesebbnek találom. Talán csak a mérhetetlenül nagy kíváncsiságom hajt, amivel minden egyes embert meg akarok ismerni, főleg a titkaikat? Az viszont nagyon jó tulajdonságom, hogy a megszerzett titkokat soha nem adom tovább. Én akarom megtartani magamnak. De már megint kicsit elkalandoztam, az pedig nem jó, mert akkor végképp nem értem meg amit beszél, ezért nagyon figyelek.*

- Japán. Hű. Egyszer voltam Japánban, még nagyon régen, kiskoromban, nyaralási célzattal. Érdekes volt a kultúra és régebben még japánul is tanultam, bár igaz elég gyéren megy, azért van pár szó amit megtanultam. Például a Hait. - *Újabb kedves mosoly és visszaemlékezem arra a szép nyaralásra. Akkor még apám élt, a húgom még egész tipegő volt, és folyton hisztizett... apa viszont engem felvett a nyakába, hogy kilássak a tömeg fölött. Olyan gyönyörű emlék ez... Kicsit megrázom a fejem, hogy újra feleszméljek a gondolataimból.*

- Én is szeretnék rajzolni, csak sajnos semmi tehetségem hozzá. Ez rólad már nem mondható el, mert ez a tájkép is nagyon szép lett volna, ha nem ijesztelek meg. Szerintem tényleg nagyon jók a rajzaid. Mármint... ez az egy szuper lett. - *Örülök, hogy legalább válaszolt a kérdésekre és mikor beállt egy kis csönd, látom, hogy kezd megnyugodni, bár valószínűleg ez a természet hatása és nem az enyém... megint sokat fogok beszélni, de nem bírom megállni, hogy ne így tegyek, hiszen nem hiába keresem az emberi társaságot. Nem akarok soha egyedül maradni a gondolataimmal, de ez most csak egy kivételes eset volt. Most, hogy beáll a csönd közénk újra azon kezdek gondolkozni, hogy valamiről beszélnem kéne, mert, ha nem a múlt apró darabkái újra el akarják majd rontani a napom hátralévő részét.*

- Mindig is szerettem a természetet, úgy ahogy te. Valahogy ide mindig ellehet menekülni a nyüzsgés elől, ha valamit át akar gondolni az ember... Én nem szeretek egyedül lenni és ennek meg is van az oka, de ezt persze nem mondom el, még leromlana a hírnevem. - *Hatalmas mosoly és néhány fűszálat kezdek birizgálni az ujjaimmal.*
- Gondolom te egyedüllétre vágytál, szóval sikeresen megzavartalak. De már nem fogok innen elmenni. - *Jelentem ki magabiztosan és újra ráemelem a tekintetemet.*
- Meg akarlak ismerni. És ha rajtam múlik meg is foglak. - *Egy magabiztos mosoly.*
- Szóval egy újabb kérdés: Van testvéred?

Tylernek

Valahogy az a benyomás alakult ki bennem, hogy ez a srác kifejezetten szeret beszélni. De hogy miért éppen velem akar ennyire társalogni, az sehogy se fért a fejembe. Szerettem volna megérteni, mi végre erőlteti ennyire a társalgást, de nem bírtam rájönni. Még mindig féltem tőle, már csak azért is, mert nem értettem. Nem láttam át a szándékait és ez zavarba ejtett. Beszél itt nekem mindenféléről, de nem értem, miért. Persze egyszerűbb lenne megkérdezni tőle. Már ha merném… de hogy én feltegyek egy ilyen kérdést ennek a fiúnak? Ki van zárva! Pedig látszott rajta, hogy nem szándékozik egyhamar távozni. Sőt, ennek igazából hangot is adott. Kicsit meg is ijesztett vele, mikor közölte, hogy nem fog elmenni és hogy meg akar ismerni. Csak még jobban összezavart. De hát miért? Ez az egy kérdés zakatolt a fejemben, de nem mertem feltenni. Alapvetően nem szokásom senkitől kérdezni semmit, ha nagyon nem muszáj, mert félek. Bár igazából nem is tudom, mitől. Talán attól tartok, hogy valaki esetleg rossz néven veszi, vagy tolakodásnak érzi, vagy nem is tudom. A lényeg az, hogy nem kérdezek, ha csak egy mód van rá. Beláttam, hogy esélyem sincs a menekülésre és ettől megint elkezdtem feszengeni. Mereven, kényelmetlen pozícióban ültem ott, a füzetemet markolászó kezemre meredve és körülbelül úgy válaszoltam a kérdésére, mintha vallatáson lennék.

- Igen, van egy bátyám. Daisukénak hívják. Most huszonnégy éves. Az apám cégénél… dolgozik… - Eredetileg azt akartam mondani, hogy „az apám cégénél gyakornok”, de idegességemben egyszerűen nem jutott eszembe a megfelelő szó angolul, így ez lett belőle. Ettől viszont még inkább zavarba jöttem, ezért inkább elhallgattam és tovább tanulmányoztam elmélyülten az ölemben lévő füzetet. Így viszont ismét eszembe jutott az a vonal, amivel sikeresen hazavágtam az egész délutáni munkámat. Bár úgy gondoltam, csak otthon fogok erre sort keríteni, most mégis elfogott a vágy, hogy kijavítsam a vázlatomat és esetleg, de tényleg csak esetleg, talán be is fejezzem. Éppen csak egy kósza gondolat volt, de még mielőtt visszavonhattam volna, gyakorlatilag csakúgy kicsúsztak a számon a szavak.

- Kijavíthatnám most a vázlatomat? Szabad? – hangom könyörgően csengett. Halk volt, de jól érthető. Mikor rájöttem, hogy mit mondtam, idegesen az ajkamba haraptam és azon imádkoztam magamban, hogy Tyler ne hallja meg a szavaimat. Persze ez hiú ábránd volt, mert ilyen nyugodt helyen tutira világosan értett mindent. Iszonyatosan szégyelltem magam. Lehet, hogy másnak ez nem lett volna nagydolog, én viszont arcátlanul merésznek éreztem magamat, amiért ilyen marhaságokat kérek, kérdezek tőle. Talán még el is vörösödtem szégyenemben. Hiába, tényleg nem voltam hozzászokva az idegenekkel való kommunikációhoz.

*Továbbra is fürkészem a lány arcát, mintha csak a gondolataiban akarnék olvasni. Néhány dolgot sikerül is kiderítenem, mert látom rajta, hogy belül vívódik, mintha valamit nem értene. Talán azt, hogy miért vagyok még mindig itt, miért akarom ennyire megismerni és hasonló dolgok. Tulajdonképpen teljesen érthető az értetlensége. Én mindenkiben ellentétes érzelmeket keltek. Valaki vagy szeret, vagy gyűlöl, de a kettő közötti állapot nincs... jelenleg ő még csak fél tőlem, de igyekszem a mérleget a "szeret" felé billenteni, bár bőven beérem egy kedvellek szerű dologgal is. Na de kicsit elkalandoztam gondolatban.*
- Kissé furcsa lehet a számodra, hogy így letámadtalak a szavaimmal meg a kérdéseimmel. Azért van ez, mert nagyon kíváncsi természetű vagyok és minden érdekel, ami nem hasonlít a megszokotthoz... furcsa vagy. De nem rossz értelemben. Kihívásnak látom azt, hogy megkedveltessem magam veled. - *Mondom ki a gondolataim egy részét, majd pedig érdeklődve hallgatom a kérdésemre adott válaszait, bár olyan mintha most valami irtó szigorú őr lennék, aki szegény lányt faggatja.*

- Na az érdekes és apukád milyen cégnél dolgozik? - *Teszem fel az újabb kíváncsi kérdés. Ez, hogy ő nem kérdez nekem nagyon jó, mert ha ő kérdezne rá a családomra, csak a nagy hallgatást kapná, hiszen mindenki abban a tudatban van, hogy nekem él és virul a családom és úgy elkényeztetnek, ahogyan csak egy gyereket el lehet kényeztetni... hát ezek nagyot tévednek. De az évek óta tartó titkolózást nem most fogom abbahagyni, főleg nem egy még egész ismeretlen lány előtt, bár ő is kicsit más, mint a többi. Hiszen nem mindennap futok össze egy olyannal, aki fél tőlem. Tőlem, mikor én még a légynek se... na jó, ez túlzás, mert már sok verekedésbe belekeveredtem, meg volt az a tűzeset is, de ezeken kívül... na mindegy. Ráadásul eszemben sincs őt megbántani, mert nem érdekem.

A gondolataim kusza szövevényét egy bizonytalan kérdés, inkább kérés szakította félbe. Csodálkozva nézek Harumira, aki mintha szégyellné magát a kérdése miatt...*
- Persze, hogy szabad. Nem kell tőlem engedélyt kérned ahhoz, hogy rajzolj. Csak hajrá. Addig nem zavarlak. - *Egy újabb kedves mosoly, majd elfekszek mellette, a kezeimet a fejem alá téve és a felhőket kezdem el bámulni, bár néha-néha rápillantok, hogy hol tart, de addig sem zavarom szövegeléssel meg faggatózással. Biztos megkönnyebbülés lehet ez a számára. Újra csak elmerülök a gondolataimban ami szokásom, ha csendben kell maradnom. Becsukom a szemeimet, hogy a nap ne égesse azokat, majd elmerülök a múlt egyik részletében. A múltam azon részében, amikor még minden jó és semmi más gondom nincs csak az, hogy vigyáznom kell a húgomra... amikor még nem szakadt a nyakamba a bűntudat és anyámnak a kezelése... milyen szép idők is voltak azok. *

Tylernek

Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan kéne vélekednem erről a srácról. Ami azt illeti, nem egyszer mondták már nekem, hogy furcsa vagyok, meg hasonlók, úgyhogy ezzel igazából nem sok újat mondott nekem. De továbbra sem fért a fejembe, hogy miért sarkallja ez arra, hogy meg akarjon ismerni. A legtöbb ember inkább azt szokta gondolni, hogy vagy iszonyú beképzelt vagyok, vagy egész egyszerűen nem vagyok normális. Hogy melyik eset kedvezőbb számomra, az igazából kérdéses. Továbbra sem tudtam hát igazából eldönteni, hogy mi is a célja ezzel az egésszel, de már csak zavaromban is igyekeztem a lehető legteljesebb válaszokat adni a kérdéseire. Bár meg kell hagyni, nem könnyítette meg a dolgomat. A következő kérdése egy kicsit zavarba hozott. Nem azért, mintha szégyellném, amit az apám dolgozik, egyszerűen csak annyira ideges voltam, hogy nem nagyon jutottak eszembe a megfelelő szavak. Mert hát lássuk be, azért ez nem a legegyszerűbb téma.
- Öhm… az apám a saját cégénél dolgozik… - ennél idiótább választ, ha akartam volna se tudok kicsikarni magamból.
- Újságot csinálnak… - Az angoltudásom eddigre teljesen cserbenhagyott. Tény, hogy apámé volt Japán egyik legnagyobb lapkiadó vállalata, ami az Asahi Sinbunt szerkeszti, ami Japán egyik legnagyobb példányszámú napilapja. Ezzel foglalkozott a cége, amit még a nagyapám alapított és kispéldányszámú egyszerű vidéki lapból néhány évtized alatt piacvezető napilappá nőtte ki magát. Ezzel foglalkozott hát apám, akit a média előszeretettel emlegetett Japánban „a médiacsászár” néven. De ezt egyszerűen abban a lelkiállapotomban képtelen voltam elmondani. Biztos totál idiótának gondolhatott az a srác, aki még angolul sem képes normális mondatokat alkotni. Pedig ez nem így volt, tanórákon kifejezetten jól ment a nyelv, de ha kötetlenül kellett volna társalognom valakivel, talán a gyakorlat hiánya, talán más miatt, de egész egyszerűen csődöt mondtam. Leblokkolt az agyam és még a legalapvetőbb dolgok is alig jutottak eszembe. Ezért igazából meg is könnyebbültem, mikor megengedte, hogy kijavítsam a vázlatomat. Abbahagyta a faggatásomat és csöndben hátradőlt. Ez igazán megnyugtató volt a számomra. Megkönnyebbültem tőle, hogy a továbbiakban nem kell kényszeresen társalognom vele. Ki is nyitottam a vázlatfüzetemet és nekiláttam a munkának. Igazából nem is volt akkora a kár, mint gondoltam, viszonylag gyorsan sikerült eltűntetnem a képemet elcsúfító vonalat és helyrehozni, amit elrontottam. Szerettem volna befejezni a vázlatomat, ha már így alakult, de nem tudtam úgy elmerülni a rajzolásban, mint előtte, mert éreztem, hogy Tyler figyel, ami kicsit feszélyezett, ennek ellenére igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon dolgozik. De nem igazán tudtam odafigyelni. Végül a jegyzetfüzetem védelméből nem tudtam megállni, hogy rá ne sandítsak. Igazából ez volt az első alkalom, hogy ránéztem, mióta leült mellém. Eddig még csak nem is nagyon láttam az arcát. Néztem, ahogy hátradőlve, a szemét becsukva elmerült a gondolataiban. És akkor valami egészen merész gondolatom támadt. Nem is igen gondoltam bele, mit csinálok. Halkan lapoztam egyet a füzetemben és egy üres oldalon munkához láttam. És ezúttal sikerült egészen elmerülnöm a rajzolásban ismét, Tyler jelenléte ellenére. Sőt, talán éppen miatta. Gyorsan dolgoztam, éreztem, hogy ki kell használnom a rendelkezésemre álló időt. Néha meg kellett állnom, hogy az arcára pillantsak, de éppen csak néha egy-egy pillanatra, egyébként a ceruzám serényen járt a papíron. Ez volt az első eset, hogy bárkiről is arcképet rajzoltam. Szívesebben készítettem képeket növényekről, állatokról, tájakról, talán leginkább azért, mert mindig kerültem az embereket és még azzal sem akartam felhívni magamra a figyelmüket, hogy modellnek használva nézzem őket. Most viszont valahogy elkapott a hév és magam sem tudom miért kezdtem bele, de mire észbe kaptam, már majdnem félig készen volt a rajz, nem szerettem volna abbahagyni. Volt abban valami, ahogy ott feküdt lecsukott szemmel a gondolataiba mélyedve. Valami, amit szerettem volna megragadni abban a pillanatban és kifejezni ezt a rajzomban. Igazából meglepően jónak láttam, ami eddig elkészült belőle, talán ez is sarkallt arra, hogy folytassam. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, mit művelek, mert fogalmam sem lett volna, hogyan magyaráznám ki a helyzetet. Talán csak elvörösödnék, mint a rák és talán még el is próbálnék szaladni szégyenemben. Már csak egy kicsi van hátra és kész is rajzom. Még magamat is megleptem a sebességemmel. Csak észre ne vegye, mielőtt elkészülnék!

*Elmosolyodom, amikor válaszol. Elég érdekesen fejezte ki magát, de végül mégis csak sikerült megértenem azt, amit mondott. Az erős kíváncsiság csak úgy dolgozik bennem, de ha nehezen is, de abbahagyom a kérdéseimet. Nem is sejtem, hogy hirtelen én lettem a rajzának a tárgya, mert amikor hátradőltem és behunytam a szemeimet eléggé sikerült elmerülnöm a gondolataimban. Volt mit átgondolnom, leginkább a családommal meg a bűntudatommal kapcsolatban. Akkor csend van körülöttem és olyanfajta nyugalom, ami bevallom még álomba is ringatott. Igen, tudom, hogy nem épp szép dolog, de képes voltam elaludni egy lány mellett, ahelyett hogy megismertem volna. Na ilyen se fordult velem elő sokszor.

Egy álom jelenik meg a szemeim előtt, egy olyan álom amit annyira szívesen elkerültem volna, pont most... Újra visszatérek azon napra, amikor felgyulladt a kastély. Szinte újra érzem az égett szagot, a könnyeimet az arcomon, hallom anyám és a húgom borzasztó sikolyait... Hát soha nem fogok ezektől az emlékképektől megszabadulni? Mikor lesz olyan, hogy nem jelenik meg újra? Nem tudom... Jó negyed óra, esetleg húsz perc telik el, amikor hirtelen felriadok, levegőt kapkodva és kicsit köhögve. Lehet, hogy ezzel újra megijesztem szegény Harumit, de ezek akaratlan reakciók. Még mindig érzem a torkomban a füstöt... Felülök és próbálom megnyugtatni a légzésemet. Ez pár perc múlva sikerül csak.*

- Ne haragudj. - *Fordulok a lány felé egy bocsánatkérő halvány mosollyal, egyrészt azért, amiért elaludtam, másrészt pedig biztos megint halálra rémítettem és ha most emiatt megint tönkrement a rajza, azt nem bocsátom meg magamnak.*
- Remélem nem ment tönkre a rajzod. - *Mondom ki előbbi gondolataimat és most újra belepillantok a füzetbe, már ha ezt sikerül kiviteleznem. Ha sikerül, akkor megdöbbenek, mikor a saját önarcképemet látom, viszonylag már majdnem készen.*
- Hűű. Tényleg nagyon jól rajzolsz. - *Mondom őszinte dicsérettel a hangomban és összeborzolom a hajamat, hogy abból kijöjjön az összes ott ragadt fűszál, így most minden egyes szőke hajszál az égnek mered és kissé komikusan nézek ki, de nem zavar. Kétségbeesetten próbálok olyan témát felhozni, ami egyáltalán nem kapcsolódik az előbbi incidenshez.*

- Mond csak, miért ilyenek veled a többiek? Az oké, hogy eléggé félénk vagy, meg van némi akcentusod, de nem értem miért kell ezért beszólogatni, sőt a tettlegességig haladni... - *Tanácstalan képet vágok, mert tényleg nem értem miért van ez.*
- És bár én sok mindent nem tudtam meg rólad, de elég kedves lánynak tűnsz Harumi, egész egyszerűen csak halálra rémítelek. - *Újabb halvány mosolyt küldök felé.*

- Japánban vannak barátaid? - *Kérdezem meg tőle, hiszen annyira elképzelhetetlennek tűnik nekem az, hogy egy ilyen tehetséges lánynak tényleg ne legyenek barátai sehol.*
- Amúgy pedig, engem már barátnak vehetsz. Jöhetsz hozzám, bármikor, ha problémád akad, vagy csak védelemre van szükséged. - *Komolyan mondom. Nem tudom miért, talán azért, mert annyira más, annyira félénk, mint a többi lány és lassan feléled bennem a védelmező ösztön ugyanúgy, mintha a húgomnál lenne... Mindig is hamar meg tudtam kedvelni az embereket és most vele sem vagyok másként. *

Tylernek

A frászt hozta rám, mikor olyan hirtelen felugrott! De tényleg. Erre aztán végképp nem voltam felkészülve! El sem tudtam képzelni, mi lelhette. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, de egész egyszerűen nem mertem. Talán elbóbiskolt és rosszat álmodott. Vagy megcsípte valami bogár. Esetleg észrevette, hogy lerajzolom és így reagált rá? Tényleg nem tudom, de más értelmes magyarázatot nem tudok adni a viselkedésére. Mindenesetre néhány perccel később lenyugodott és mivel úgy tűnt, minden újra a legnagyobb rendben, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Illetve érdekelt volna persze, hogy mi baja, csak nem mertem megkérdezni ezúttal sem. Annyira meglepett a felugrása, hogy el is feledkeztem egy pillanatra a rajzomról. De éppen csak egy pillanatra. Ám még ez is elég volt ahhoz, hogy ha csak rövid időre is, de meglássa. Mert én természetesen, amint észbe kaptam, rögtön magamhoz szorítottam a füzetemet, így eltakarva a művet. A fülem tövéig elvörösödtem. Most vajon mit gondolhat rólam? Bár kicsit meglepettnek látszott, ennek ellenére úgy tűnt, nem haragszik. Sőt, kicsit érthetetlen módon megint elkezd mindenfélékről kérdezgetni. Nem is értem, honnan jutnak eszébe ilyen kérdések.
- Én… buta vagyok… meg nem is vagyok ügyes… - Egyszerűen semmi értelmesebbet nem tudtam neki válaszolni. Igazából én se értem, miért bántanak mások. Egyszerűen csak így volt ez mindig is, amióta idejöttem. Valahogy már hozzászoktam. Tulajdonképpen tényleg úgy gondoltam, hogy biztos velem lehet valami gond, azért bánt mindenki. Végül is kell legyen valami oka… mást meg nem igazán tudok elképzelni. Bár azt hiszem, azért lehet, mert nem tudom magamat megvédeni. De ezt most képtelen voltam kifejteni. Következő mondata eléggé zavarba hozott. Igazából ez volt az első eset, hogy a szüleimen és a testvéremen kívül bárki is kedves lenne hozzám és nem igazán tudtam, mit reagálhatnék rá. De őszintén szólva jól esett. Tényleg. Kár, hogy nem tudom ezt elmondani neki, mert túlságosan félek.
- Van egy kutyám otthon. Hugnak hívják. Ő a barátom – válaszolom bizonytalanul, miközben megpróbálok mosolyogni, de elég felemásra sikerül. Nem akarom sajnáltatni magam. Otthon igazából nem is olyan rossz. Néha magányos vagyok egy kicsit, de ott legalább nem bánt senki. Aztán a következő mondata megint zavarba hoz. Hogy ő az én barátom? Hát lehetne nekem is egy igazi barátom? Valahogy szeretném kifejezni, hogy értékelem a kedvességét. Aztán eszembe jut valami. Visszaengedem a füzetemet az ölembe, amit eddig ölelgettem és sebes mozdulatokkal folytatom a rajzolást. Nem kell már hozzá sok, nem is telik bele néhány percbe se, és már készen is vagyok. Gyerekes ugyan, de más nem jut eszembe, ahogy kifejezhetném a hálámat. Úgyhogy mikor végeztem, kitéptem a füzetből a lapot és két kezembe fogva, képpel lefelé (mert azért szégyelltem kicsit), Tyler felé nyújtottam:
- Neked… neked adom… ha elfogadod…

*Jól gondoltam, tényleg a frászt sikerül ráhoznom. Viszont, mintha változás állt volna be a légkörbe. Bár még mindig nagyon félénk és visszahúzódó, mintha kicsit... jobb lenne a helyzet. Ezt igazi sikerélménynek foghatom fel, ami... ami jó érzéssel tölt el. Viszont az bosszant, hogy ilyen önbizalomhiányban szenved, hiszen tényleg nagyon tehetséges. Én tisztában vagyok a hibáimmal és az erényeimmel is, de ő úgy látszik, csak a hibáit látja meg magában. Ez valószínűleg az iskolatársaim hibája, akik annyi minden rossz dolgot mondtak neki, csak azért, mert kitűnt a tömegből a magatartásával, a kinézetével, stb. Nem hiába kezdek bele egy ellen szónoklatba, mikor hallom azt, hogy mit gondol magáról. *

- Jaj, kérlek ne becsüld le ennyire magad. Csinos vagy, tehetséges kell ennél több? - *Biztatóan mosolygok rá, hogy nyugodtan elhiheti, amit mondok, hiszen nem szeretek hazudozni. *
- A többiek nem értenek semmit. Csak a felszínt látják és azt, amit ők maguk akarnak látni. Szerintem ezért bánnak így veled. De ezt nem kellene eltűrnöd. - *Mondom halkan, hiszen úgy érzem, tényleg sokkal jobb lenne, ha kiállna önmagáért. Tennem kell azért, hogy ki tudjon állni egyáltalán magáért. Egy újabb kihívás... és én ezt szeretem.*

- Szóval van háziállatod. Ez remek! Én is mindig nyaggattam érte a szüleimet, de valahogy soha nem jött össze. - *Mondom egy csalódott fejcsóválás kíséretében.*
- Milyen fajta? - *Kérdezek rá, újra csak arra téve tanúbizonyságot, hogy túlontúl kíváncsi természet vagyok. Talán már kezdi megszokni. Talán...

Úgy látszik az előbbi szavaim, igen csak változást keltettek a légkörben, aminek én kifejezetten örülök, de meglepődöm azon, amikor a féltve őrzött rajzát felém nyújta.*
- Komolyan nekem akarod adni? - *Kérdezem kicsit meghatva, hiszen ebből látom, hogy valamilyen szinten ez olyasféle "köszönöm-öt" akar jelenteni. *
- Szívesen. - *Kacsintok rá, ezzel mutatva, hogy megértettem a hangtalan üzenetet.*
- Mi a kedvenc színed? Ételed, italod? Tevékenységed? - *Megint csak úgy záporoznak a kérdések belőlem, remélem nem fog ettől megint annyira zavarba jönni, mint az előbbiek során.*

//Bocsi, ez nagyon gyenge lett. ^^ A következő már jobb lesz//

Tylernek

Fogalmam sincs, miért is nem menekültem még el eddig. Ez a srác csak egyre inkább zavarba hoz! Bár igazából kedves dolgokat mond, tényleg, csak nem értem, miért. Mindenki más csak bántott eddig, ő miért ilyen kedves? A szavaitól kicsit el is pirulok. Még hogy én csinos meg tehetséges? Én? De azért jól esik, hogy ilyeneket mond.
- Boston terrier. Van, aki szerint csúnya. De Hug aranyos – és magamban örülök, hogy legalább most nagyjából eszembe jutottak a megfelelő szavak.
Örülök, hogy elfogadta a rajzomat, tényleg. Még akkor is, ha az első sarkon belevágja egy kukába, vagy csak hazaérve behajítja a sarokba és többet rá se néz. Annak is örülök, hogy úgy tűnik, megértette, hogy afféle köszönetképpen adtam neki. Másképp úgysem tudtam volna a tudomására hozni. Így igazából még örültem is neki, hogy lerajzoltam. Ahhoz képest, hogy életemben először rajzoltam embert, szerintem nem lett olyan rossz. Volna még hova fejlődni persze. De nem hiszem, hogy ezután portrékat rajzolgatnék. Ez csak kivételes eset volt, döntöttem el magamban. Őszintén szólva azonban egy kicsit megint feszültté tett, mikor rám zúdította a kérdéseit. Megint úgy kezdtem érezni magamat, mint akit vallatnak. A füzetemet az ölembe téve ismét merev tartásba helyezkedtem és igyekeztem mindenre választ adni. Nem szerettem volna csalódást okozni neki.
- A kedvenc színem a fehér, a sárga és a zöld. A kedvenc ételem a szusi, de a tempurát és a szasimit is szeretem. A kedvenc italom a zöld tea. Szeretek rajzolni, olvasni, verseket írni és a természetben lenni – ezt egy szuszra hadartam el, mintha valami leckét mondanék föl egy tanárnak. Hadarással vegyített akcentusom lehet, hogy már túl sok volt ahhoz, hogy megértse, mit akarok mondani, pedig én tényleg nagyon igyekeztem. Utána némán ültem és néztem a tájat. Átfutott az agyamon, hogy biztosan azt gondolja, engem ő nem is érdekel, hiszen nem érdeklődök felőle egyáltalán. Pedig ez nem volt igaz. Szerettem volna megismerni jobban, már csak azért is, mert valahogy olyan magányosnak éreztem. Nem tudom miért, de amikor rajzoltam és kicsit hosszabban néztem, határozottan ez az érzés alakult ki bennem. Lehet, hogy népszerű és sokat beszél, de akkor is, mintha valahol a lelke mélyén magányos lenne. Habár nem hiszem, hogy kifejezetten jó emberismerő lennék, éppen ezért könnyen megeshet, hogy tévedek. Akárhogy is, kérdezni kéne tőle valamit! Rajta, gyerünk, szedd össze magad, bíztattam önmagamat gondolatban. De sehogyan sem tudtam, hogy kezdjek hozzá, úgyhogy csak ültem ott tovább és merőn néztem a tájat, mint egy idióta.

*Megint csak látom rajta, hogy kezd egy kicsit töredezni az a fal, amelyet maga elé emelt, hogy elzárja önmagát a külvilágtól. Örülök ennek a ténynek, mert most úgy érzem sikerül egy részét jobban megismernem és utána már őt is, bevehetem a kedvenc ismerőseimnek a sorába. Imádom az embereket, persze csak azokat, akik számomra érdekes személyiséggel rendelkeznek. Elég ember központú vagyok, ami néha zavaró tud lenni, mint például ebben az esetben… a másik meg az, hogy most még akaratos is vagyok.*

- Én is mindig szerettem volna valami háziállatot, de otthon nem engedték meg, mert, hogy „a kutya nem való ide!” - *Mondom némi szemforgatással fűszerezve meg a szavaimat. Persze ez már régen volt… mostanában pedig nem hiányozna otthon egy kutya, akit szintén csak el kéne látnom, de hát Harumi ezt nem tudhatja és valószínű nem is fogja megtudni. Bár ki tudja… Amilyen híreket hoz le a Pletykafészek mostanában, lehet, hogy hamarosan én is ki leszek pletykálva… de remélhetőleg senki sem jön rá arra, hogy megöltem az apám. Akkor elveszítenék mindenkit.

Amikor megkaptam a rajzot tényleg örömet, éreztem. Eszembe sem jut az, hogy esetleg kidobjam, sőt, elég nagy becsben fogom tartani, talán még a szobánk falára is kiteszem, a fiúk úgyis én-központú embernek ismernek, nem fognak meglepődni azon, ha a saját portrémat tartom a falon.
- Amúgy, ha úgy döntenél portrékat, szeretnél rajzolni, akkor én itt leszek, mint tökéletes alany. - *A nagy Tyler Durden újra megszólalt. De talán ez már annyira nem zavarja. Viszont a kérdéseim annál inkább. Megint mintha csak egy vallatáson lenne, pedig nem ezt akartam elérni. De legalább válaszol a feltett kérdéseimre. Figyelmesen hallgatom és mivel szeretek beszélni, meg miért ne ismerhetne meg csak egy kicsit, én is válaszolok a neki feltett kérdéseimre…*

- De jó, a kedvenc színeink egyike közös. Nekem csak és kizárólag a zöld a kedvenc színem, szóval ebben már hasonlítunk. - *Mondom egy nagy mosoly kíséretében. Amikor a kedvenc ételeit sorolta fel, sajnos sok mindent nem nagyon értettem meg belőle, mert egy: nem ettem még mást csak szusit és az sem ízlett annyira…*
- Én csak szusit ettem egyedül, abból amit felsoroltál és bár érdekes íze volt, azért nem enném mindennap. De milyen a szasimi, meg még mit is mondtál? Ja igen, tempura. Azok milyen ételek? - *Kérdezem meg kíváncsian. Feltétlenül meg kell majd kóstolnom, ha eljutok egyszer oda.
- Újabb közös pont, a zöld teát én is szeretem, bár nem az a kedvencem, viszont olyan sok kedvencem van az italok közül, hogy ez igazán nem számít… Szóval írni is szeretsz! Mond csak, egyszer majd láthatom az egyik versedet? Amúgy én is szeretek olvasni. Kedvenc szerződ? - *Újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem remélem ez nem zavarja.*

Tylernek

Csakúgy záporoznak felém az újabb és újabb kérdései, ami őszintén szólva kicsit feszélyez, már csak azért is, mert minél többet kéne beszélnem, annál jobban félek, hogy hülyeségeket mondok, vagy nem jutnak eszembe a megfelelő szavak, esetleg rosszul fejezem ki magamat. Tényleg nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valakivel beszéljek, főleg nem ilyen hosszan. Igazából a megjegyzéseire, amik talán belőle természetesen jönnek, talán csak oldani kívánja a társalgást, nem igazán tudom, mit reagálhatnék, úgyhogy csak idegesen gyűrkélem a kezemben lévő füzetemet. Csak mikor újra kérdez, szánom rá magamat, hogy ismét kinyissam a számat.

- Azok olyan… halasak… meg rákosak… - Ez elég bénán hangozhatott, de egyszerűen képtelen voltam értelmesebben kifejezni magam. A szasimi, mint olyan, például konkrétan nyers halat tartalmaz, de ezt akkor sehogy se tudtam úgy visszaadni, hogy megértse és ne is rettentse el. A külföldiek valamilyen rejtélyes oknál fogva egyébként sem nagyon szokták szeretni azt az ételt. Pedig tényleg finom.

- A verseim egyáltalán nem jók… - igyekszem elhárítani a kérését. Az az igazság, hogy még soha nem mutattam meg senkinek egyet sem, de nem is akarom. A verseim talán még a képeimnél is rosszabbak, szóval talán jobb is, ha homályban maradnak mindenki más előtt. Csak a saját szórakoztatásomra szoktam írkálni és véleményem szerint tényleg annyit is érnek azok a firkálmányok. Többnyire haikukat írok egyébként, ami egy speciális japán vers és a lényege, hogy valamilyen természeti kép áll a középpontjában. Éppen ezért is szeretem ezt a versformát, mert a természetről írni számomra mindig hálás dolog.

- A kedvenc szerzőm Murakami Haruki… - válaszolom továbbra is kissé feszélyezetten. Nem könnyítem meg számára a társalgást, ez biztos. Kicsit sajnálom is és nem is igen értem továbbra sem, miért próbálkozik még egyáltalán. Én a helyében már biztos rég itt hagytam volna a francba magamat. Ezt követően talán ülnék ott tovább csendben és agyalnék, hogy mit is mondjak, ha meg nem törné valami a csendet. Ekkor ugyanis halk, de egészen határozott korgó hangot hallottam. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy ez az én gyomrom volt. Hiába, már reggel óta nem ettem egy falatot sem és a szervezetem bizony egyértelműen jelezte, hogy most már igazán időszerű lenne ezen változtatni. Igazából nem tudom, hogy Tyler hallotta-e a hangot, vagy csak én, mindenesetre most már egyértelműen éhesnek is érzem magam. Nem igazán szeretném megzavarni őt semmivel, de egyszerűen nem bírom tovább és óvatosan a táskámért nyúlok. Kicsit kapkodó, ideges mozdulatokkal teszem el a rajzeszközeimet és kotrom ki belőle a szendvicsemet. Illetve egy hirtelen ötlettől vezérelve kiveszek kettőt, majd gyorsan félrerakom a táskámat. Kétségtelen, hogy a legtöbb ember nem csinálna ebből problémát, de nekem ez igenis komoly dilemmát okoz. Már így is elég modortalannak érzem magamat, ezért az egyik szendvicset az ölembe teszem, a másikat pedig felé nyújtom és a levegőt kissé idegesen kapkodva teszem fel a kérdést:

- Nem kéred…?

*Úgy látom, hiába próbálok tenni bármit is, teljesen nem sikerül feloldanom úgy, amennyire én szeretném. De nem csüggedek, és nem adom fel, hiszen még csak ma ismertem meg és hát lesz még idő arra, hogy jobban feloldódjon a társaságomba. Addig is én próbálkozni fogok, minden erőmmel, mint ahogy most is teszem. Tulajdonképpen megmentett egy elég eseménytelennek induló délutántól, most viszont, hogy vele találkoztam máris nem annyira unalmas itt ücsörögni, mint ahogy egyedül tettem volna. Úgy, hogy hálás vagyok neki, bár ezt most kivételesen nem kezdem el ecsetelgetni. Csak figyelem továbbra is. Nagyon érdeklődően. Még szerencse, hogy szegény lány nem a „mindenkit le akarok fektetni” Tylerral futott össze. *

- Hmm… Ha rák van benne, akkor tuti, hogy nagyon finom. Bár a halakat is szeretem, de nem minden fajtát. - *Mondom mosolyogva. Tulajdonképpen én bármit megeszek, attól függetlenül, hogy eléggé ínyenc vagyok. Amikor eszek, minden egyes darabot a számban jó alaposan megízlelek, és csak utána vagyok hajlandó lenyelni. Ezért olyan lassúsággal tudok megenni valamilyen ételt, hogy megőszül az, aki velem eszik. Bár Chloe ezt megtapasztalhatta már. Úgy tűnt, hogy nem zavarja. Mily megnyugtató.*

- Oké, értem, nem akarod megmutatni. Persze, nem kényszerítelek rá. De azt kétlem, hogy ne lennének jók, ha az egyik művészeti ágban ilyen tehetséges vagy, akkor a másikban is lehetsz ugyanolyan tehetséges. Teljesen lebecsülöd magad. - *Mondom szelíd dorgálással a hangomban, de egyáltalán nem bántón fellépve ellene, hiszen én csak az önbizalmát próbálom kicsit feltornászni, hogy ne gondoljon úgy magára, mint aki semmit sem tud, semmihez sem tehetséges, semmiben sem jó, senki sem érdeklődik iránta. Ellenpéldaként itt vagyok én, mert én tényleg itt vagyok most mellette és teszem fel a kérdéseimet a számára.*

- Ezt az írót sajnos nem ismerem. - *Mondom sajnálkozva.*
- Milyen műfajú könyveket ír? - *Kérdezem meg tőle tényleg kíváncsian. Hamarosan az újra beálló csendben egy hangot hallok meg, Haruminak korog a hasa. Ezen elmosolyodom, de félreértés ne essék nem gúnyolódás céljából, meg semmi ilyesmi, egyszerű akaratlan reakció a részemről. Végig figyelem a mozdulatait, amint elővesz egyszer egy, majd még egy szendvicset, amit a legnagyobb meglepetésemre felém, nyújt és megkérdezi, hogy kérek-e. Ezen újra csak mosolygok. Én is kezdek éhes lenni, ráadásul, ha nem fogadom el, lehet, hogy azt valami bántásnak érzi, így hát mivel két jó okom is volt arra, hogy elfogadjam a felém nyújtott éhségcsillapítót, ezért bólintok, de a szavaimmal is alátámasztom a döntésemet.*

- Igen, kérem, köszönöm. - *Mondom udvariasan és teljesen akaratlanul, de végigsimítok a kezein. Utána, pedig kicsomagolom a szendvicset, és eszegetni kezdem.*
- Nagyon finom. - *Mosolygok, miután a szokásos lassú tempómban ettem egy kis falatot.*

Tylernek

Nem tudom, miért, de úgy érzem, ennek a srácnak valahogy minden szavában és tettében van valami zavarba ejtő. Vagy csak túlságosan szokatlan számomra ez az indokolatlan kedvesség, amit irányomban tanúsít, ki tudja. Fogalmam sincs, mit kéne válaszolnom neki, mikor azok a bátorító szavak elhagyják a száját, úgyhogy jó (vagy kevésbé jó) szokásomhoz híven csak ülök tovább szótlanul. A legtöbb ember ebből tényleg arra szokott következtetni, hogy minimum gyengeelméjű vagyok, tényleg nem értem, ő miért nem teszi. Aztán felhangzik egy újabb kérdés, amire ismét nehezen tudok válaszolni. Murakami Haruki könyveit alapból nehéz kategorizálni, hát még ha egy idegen nyelven kellene kifejtenem mindezt.

- Hát… olyan… alternatívakat… - nyögöm ki végül roppant értelmesen. Tulajdonképpen az elvont talán jobb szó lett volna ide, de már késő bánat. Úgy döntök, inkább nem javítgatom magamat, mert nagy a kockázata, hogy túlságosan belebonyolódok abba, amit mondani akarok és azzal valószínűleg csak rontanék a helyzetemen. Ezért ezt követően csöndben maradok. Igazából kicsit megkönnyebbültem, hogy elfogadta felkínált szendvicsemet, mert ellenkező esetben alighanem nagyon hülyén éreztem volna magamat és nem igazán tudtam volna, hogy mihez is kezdjek akkor a helyzettel meg a nálam maradt két szendviccsel. De a megkönnyebbülésem nem sokáig tartott. Egészen pontosan alig néhány másodpercig. Ahogy elvette a szendvicset a kezeim közül, nem tudom ugyan, hogy szándékosan-e vagy sem, de jól érezhetően végigsimított a kezeimen. Ez pedig körülbelül úgy ért, mintha áramütést kaptam volna. Szabályosan sokkolt. Még szerencse, hogy előbb elvette a kezemből azt a szendvicset, különben tutira a földre ejtem. Nincs mit szépíteni, bepánikoltam, bár magam sem tudom pontosan, miért. Talán azt idézte fel bennem, mikor a parkban néhány srác körbeállt, odaszorított a kedvenc nagy fám törzsének és össze-vissza próbáltak fogdosni. Akkor csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy valahogy sikerült elmenekülnöm. Most is ösztönösen a menekülésre gondoltam és már nem is bírtam türtőztetni magamat. Megragadtam a táskámat és az ölemben lévő szendviccsel mit sem törődve felugrottam, ami így legurult a földre. Csakhogy én magam is hamarosan követtem, ugyanis nem számoltam azzal, hogy eléggé a szikla szélén ülök, így ugyanazzal a lendülettel, amivel felugrottam, lényegében levágódtam az útra. Nem volt szerencsére túl magas, így csak a könyökömet és a térdemet ütöttem meg kicsit. Nem mondom, hogy nem fájt, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Szinte azonnal talpra ugrottam és még mielőtt Tylernek módjában állt volna egy szót is szólni, vagy bármilyen módon megakadályozni ebben, a táskámat szorongatva futásnak eredtem, nem is figyelve merre, mégis ösztönösen abba az irányba indultam, ahonnan jöttem. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy minél távolabb kerüljek a vélt vagy valós veszélytől.

*Nem zavar az, hogy ennyire szótlan. Hogy miért nem? Azért, mert tudom, nem szabad elsőre megítélni az embereket. Itt vagyok például én, aki minden másnap más lányt vitt az ágyában, aki elengedhetetlen kelléke volt egy jó bulinak, bár az utóbbi még mindig igaz rám, aki mindig vidám és elkényeztetett. Ehelyett, egészen más valaki vagyok. Én ezt az álarcot vettem fel. Haruminak biztos az a védekezési mechanizmusa, hogy ilyen szótlan. Én e mögé akarok bekerülni és eddig talán még jó úton is, haladok. Legalábbis eddig, nagyon úgy tűnik, mert végül, ha nehezen is, de egész jó kapcsolatba kerültünk egymással a kezdetekhez képest… mert pl. ott van a kép is, amit adott. Vagy ezt nem nevezhetem haladásnak? *

Nem egészen értem, de talán nem is baj. Egyszer, majd beleolvasok, és akkor kiderül. - *Mondom egy kedves mosollyal. Tényleg minden valamirevaló könyvet képes vagyok elolvasni, mert ha nagyon unatkozom, akkor csak az marad, hogy ne azzal a hatalmas bűntudattal foglalkozzak. Nagyon szép kis megoldás, mert így bele tudok merülni egy könyv csodálatos világába és arra az időre, csak is ott tartózkodom. Persze, amikor hirtelen visszatérek a valóságba, nekem csak rosszabb, de hát ez van.

*Ez a kis apró idill, ami talán beállt egy kicsit közénk, sajnos nem sokáig tartott. Tényleg nem volt szándékos semmi a mozdulatomban, de láttam az arcán a változást. Mintha lesokkolódott volna. Még időm sem volt arra, hogy bocsánatot kérjek, már azt veszem észre, hogy menekülni készül. Már épp nyitnám a számat, hogy megállítsam, de olyan gyorsan történik minden, hogy erre sincs időm. A lány felkapja a táskáját és felpattan, az ölében lévő szendvics, pedig legurul a lejtőn, viszont sajnos a lány is követi… Aggódva pattanok fel én is és nézek le az útra és látom, hogy elég nagyot esett. Ez tulajdonképpen az én hibám, szóval most még valami terhelheti a hatalmas bűntudatomat.*
- Megsérültél? - *Kérdezem, meg és tisztán ki lehet hallani a hangomból az aggódást, de valószínű ezt ő észre sem veszi, mert már tápászkodik is fel és futni kezd.

Reménykedem abban, hogy így tényleg nem esett komoly baja. Az kétségtelen, hogy ha akarnám, akkor utolérhetném és tisztázhatnám talán a helyzetet, de felteszem magamban a kérdést: Akarom-e ezt? Talán csak még jobban felidegesíteném. De nem akarom azt, hogy tőlem is annyira féljen, mint másoktól. Ezért pár pillanat töprengés után, egyszerűen leugrok az útra, és utána futok. Szerencsére sikerül beérnem, vagy ha nem, akkor így jártam, de valószínűleg sikerül, hiszen ő meg is sérült, ráadásul én rendszeresen futok, tehát ez már csak jelent valamit. *

- Harumi, kérlek, várj. - *Elé vágok, ami ugyan félelmet kelthet benne, de csak így tudok beszélni vele.*
- Ezután elengedlek és mehetsz, ahova csak akarsz, de nem akarom azt, hogy rosszat gondolj rólam. Az az érintés teljesen véletlen volt, ne haragudj érte. Én nem akarlak bántani… Én csak meg akartalak volna ismerni. Csak ennyit, akartam elmondani. - *Miután ezt végighadarom, kifújom a levegőt és félreállok az útjából, hogy menjen csak, ha akar. Én addig egy fának támaszkodom, és kicsit pihenek, mert azért elég sokat futottam, azért, hogy utolérjem. Tényleg nem tudom, miért bajlódom még mindig vele.*

Tylernek

Én tényleg annyira, de annyira bepánikoltam, hogy képtelenné váltam a normális gondolkodásra. Meg sem hallottam a kérdését, mikor leestem, csak arra tudtam gondolni, hogy minél messzebbre kerüljek tőle és attól a helytől. Meg is ijedtem rendesen, mikor elém vágott. Még egy elfojtott kiáltás is kicsúszott a számon. Pedig mit gondoltam? Természetes, hogy egy kicsit is edzettebb srác simán beérjen, ha akar. Bár már nagy gyakorlatom volt a menekülésben, én a madárcsontozatommal és beteges szervezetemmel aligha vehettem fel a versenyt egy akármilyen átlagos fiúval is. Bár tulajdonképpen szerencsésnek érezhetem magamat, mivel eddig úgy tűnik, csak én reagáltam túl a helyzetet és nem is akar bántani. Ettől viszont rettentő zavarba jövök. Hogy magyarázhatnám ezt meg neki, hogy megértse? Így már nemcsak ostobának tűnhetek, de tényleg kattantnak és gyávának is, aki még a saját árnyékától is megijed. Hiába, egy komplett idióta vagyok! Hiszen ez a srác olyan kedves volt velem, én meg jól tönkretettem mindent! Milyen jellemző rám! Képtelen vagyok a szemébe nézni, na nem mintha eddig ez annyira ment volna, de most már még annyira sem. Tekintetemet a földre szegezve, zihálva állok ott és próbálom összeszedni magamat. Igazából már akár futhatnék is tovább, hiszen félreállt az utamból és azt is mondta, hogy elenged, valami mégis visszatart. És nemcsak az, hogy lényegében kifogytam a levegőből. Valójában valahogy mennék is meg maradnék. A sokk még nem múlt el teljesen, de már kezdek tisztábban gondolkodni. Szeretném tisztázni a helyzetet és elmondani neki, miért is volt ez az egész, de egyszerűen nem bírom. Hogyan is mondhatnám el neki? Meg hát, ha azt vesszük, igazából még mindig nem tudom, hogy megbízhatok-e benne, nem vesz-e hülyére vagy valami hasonló. Na meg szégyellem is magamat. Aligha érti ezt az egészet. Végül minden bátorságomat összeszedve megszólalok:

- Én… sajnálom... bocsánat… - ennyit bírok kinyögni két lihegés között, aztán sietős léptekkel, ügyelve arra, hogy még véletlenül se forduljak vissza, folytatom tovább az utamat. Annak biztos tudatában teszem ezt, hogy aligha fogok vele még egyszer beszélni. Tutira nem akar ezek után szóba állni velem és ezt nem is róhatom fel neki. Totál hülyén viselkedtem végig és ezzel az utolsó akciómmal aztán végképp leírtam magamat. Valami szomorúságfélét érzek, de remélhetőleg hamar elmúlik. Olyan ostoba vagyok! Hogy hihettem azt akár egyetlen pillanatig is, hogy egy ilyet, mint én, bárki is megkedvelhet?

*Ahelyett, hogy újra elfutna tőlem, halk szavakat hallok tőle. Most tényleg azt mondta, amit én gondolok? Újra feltűnik az a kedves mosoly az arcomon, amivel mindig is néztem rá a „beszélgetésünk” során.*
- Semmiség, valószínű ez azért történt, mert valaki bántott és most tőlem is arra számítottál. Csak, hogy tudd, még mindig ugyanúgy gondolom azt, amit rólad mondtam. Kedvellek. Majd jó lenne, ha még beszélhetnénk, persze nem kötelezlek semmire. De azért én örülnék neki, ha újra találkoznánk, és esetleg rajzolnál még rólam egy portrét… - *Már megint túl sokat beszélek, és amikor erre rájövök, inkább befogom a számat. Figyelem, ahogy elindul, valószínűleg vissza, ahonnan jött.*

- Szia, további szép napot. - *Köszönök végül el tőle és hagyom, hadd menjen. Biztos elég sok minden történt vele ma és az én tapasztalataim szerint ehhez egyedül kell lenni, hogy feldolgozhassa az ember. Ezért is indulok el én az ellenkező irányban és kétlem, hogy Harumi visszafordulna. Viszont amit mondtam, azt tényleg komolyan gondoltam. Mostantól, ha valami olyasmit látok, hogy valaki sértegetni meri én megvédem.

A gondolataim kezdenek elkalandozni Chloe felé, amikor már kellő távolságba értem Harumitól és azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne őt felhívni és beszélni vele. Az pedig még jobb lenne, ha újra a karjaimban tarthatnám… Tulajdonképpen a napot nem tudom kudarcként kezelni, hiszen tulajdonképpen megismertem valamennyire egy érdekes személyiséget, aki ugyan bár retteg tőlem, de valamilyen szinten mégis kicsit megnyílt előttem, még ha ez akaratlanul történt is.

Lassú tempóban sétálgatok az erdőben és gondolkozom azon, hogy mihez is kezdjek most, mert már kezdem a sétát megunni. Talán most kellene valami bulit keresni, vagy megkeresni Kyle-t és vele hülyülni egyet, ha persze nem éppen egy lánnyal van. Amint megért bennem az elhatározás vissza is fordulok, és amikor odaérek a Harumival történt beszélgetésem helyére, észreveszem az otthagyott szendvicset. Kár lenne itt hagyni, ezért felveszem, és azt kezdem el majszolgatni a visszafele úton. Ha más nem ez biztosan fog emlékeztetni rá, mert ez a szendvics tényleg finom… meg hát Harumit nehezen lehetne elfelejteni. Eléggé érdekes ahhoz, hogy engem érdekeljen.*