Little Scotch Bár

~Kedveskedsz most meg, mi? Hát szép. Rám nem fogsz hatni, okos lány vagyok én. Bármennyire is szeretném elhinni és... ~
Az agyamban továbbra is kényelmesen elvoltam magammal, de mi előtt még elindulhatott volna a fantáziám, elkergettem a fránya gondolatokat. Megpróbáltam blokkolni minden eges hízelgő szavát, de ez már így nem sikerült. Mint ha a tűz engedné eloltani magát a víznek, bár mennyire is küzd az "életéért". De megpróbáltam egyre jobban vissza fojtani, azt, amit magamban kellett tartani.
-Ezt másnak meséld be, ne nekem.
Szóltam megnyúzott hangon. Nekem ez már sok... Mikor megölelt, valami melegség futott végig a testemen, s a karommal már nem hadonáztam...Nem. Simán lógott az oldalam mellett. Hiába próbálnék szabadulni, Ő nem engedne. Hát hagytam magam... Már csak egy nagyot sóhajtottam, de nem adhatom meg magam... Még nem...
-Az nem úgy van. Én nem vagyok a Te magán tulajdonod...
Mondtam szinte felháborodva. Nekem ilyet ne mondjon senki, hisz engem nem sajátíthat ki még Ő sem.
-Az a szerep már másé. Az enyém.
Mondtam enyhén nagyképűen, de még sem mondhattam hogy "igen". Ez után nagy meglepetés ért. Szinte egy másodperc alatt, de a szája az Én számon volt, s heves csókokat adott nekem. Néha-néha visszacsókoltam, és rettenetesen élveztem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Persze ez után szívesen pofon vágtam volna ököllel, de szinte ledermedtem. Kikapcsolt az agyam. Néztem ki a fejemből, de szerencsére ez az állapot hamar megtört, de ez után sem tudtam volna megütni Őt. Szinte lehetetlennek tűnt. Ez után már semmit sem tudtam leplezni. Mi több, a meglepetésére, sőt, még a sajátomra is, most teljesen tudatlanul, én kezdeményeztem a csókot. Rövid volt, szinte jelentéktelen, de nem nem semmi. Ennek a rövid kis csóknak minden percét kiélveztem, de utána már nem néztem a szemébe; csalódottan lógattam a fejemet. Természetesen nem benne csalódtam, hanem magamban. Erősebbnek képzeltem magam. Sokkal. Legszívesebben kirohantam volna, és leugrottam volna egy ház tetejéről. De a folyóba ugrás is tökéletes lett volna; leginkább a végeredmény számít.

Ha nem én lennék Damen de Carte már rég lemondtam volna a csajról, de mivel én vagyok én eszem ágában sincs. Azért ssesms smesrsts iszonyú szexi, azért sem, mert még mindig szeret és azért sem, mert van egy közös multunk. Számomra egy szép közö múlt, számára nem annyira, de ez az ő privát problémája.

- Ugyan már aranyom. Hány pasi volt az életedben utánam? Őszinte választ kérek- mondom és rákacsintok. A válaszában szinte biztos vagyok, de azért engem is érhetnek meglepetések. Megmonom férfiassan, shogys jsól esett a csókja. Csak bebizonyította, hogy még mindig szeret. Nekibátorodva egyre hevesebben csókolom és beletúrok a hajába. Milyen rég kaptam tőle ilyet, jól esik feleleveníteni néha a dolgokat. Talán többször kellene. Amikor bemelegednék a csókba elfordítja a fejét, így csak az arcára kap egy puszit. Önelégült mosoly terül szét az arcomon. Most hiába tagadná le az érzésit, boztos vagyok abban, hogy szeret. Bár az én érzéseim megváltoztak irányába, de jót tesz az egómnak a szerelme, csak Chantal meg ne tudja. Mondjuk azt ígértem meg neki, hogy vele maradok és nem azt, hogy másra rá em nézek, és amúgy is arra mi a biztosíték, hogy nem csal meg, vagy arra, hogy velem marad? Semmi.

- Hmm... - nyögöm ki szavak helyet, miután nagy meglepetésemre nem pofozott meg. Felbátorodva közelebb hajolok hozzá és újra megcsókolom. De most már sokkal szenvedélyesebben, mint az előbb. Egyik kezemmel az arcát símogatom, a másikkal meg közelebb húzom magamhoz.

Elgondolkodtam a kérdésén, nem azért, hogy igazi választ mondjak, hanem azért, hogy valami jó hazugsággal álljak elő neki. Persze a kis kerekecskéim már leálltak, de már vagy fél perce nem szólaltam meg, ezzel mutatva, hogy nem volt kapcsolatom a múltban.
-Nem volt. De csak azért, mert nem akartam többet csalódni.
Válaszoltam végül. Gyenge kis válasz volt, engem nem hatott volna meg, kérdés az, hogy Őt hogy érinti. Nagyot sóhajtok, miközben az arcomra ad egy kis puszit, az én csókom után. Felnézek rá, persze elégedetten vigyorgott. Mit is képzeltem? Szomorú lesz? Na persze... Mikor felnyög, követem a példáját, de az a "nyögés" inkább morgásra hasonlított... Igen, egy kicsit ideges és zavart vagyok per pillanat. Újra megcsókolt. Felbátorodott, mer nem pofoztam meg. Nem is kell félnie. Mások már rég agyon vertem volna, most nem tudom mi ütött belém. Visszacsókoltam ugyan azzal a hévvel és vággyal, mint Ő, s közben a kezem a nyaka köré fonódott, mialatt közelebb húzott magához székkel együtt. A székek már szinte egymáson voltak, de Én próbáltam még jobban odacsúszni, persze nem sok sikerrel, de hisz így is már szinte az ölében ültem. Majd elhajoltam a szájától, és egy ferde mosoly jelent meg az arcomon. Valahol legbelül talán boldog voltam, de az arcomra kiült a bűntudat.
-A fenébe...
Motyogtam bosszúsan, miközben elfordultam a pult felé, kezeimet rátettem a pultra, s ráhajtottam a fejem. Azt hittem, hogy most fogok sírva fakadni, de értelme nem lett volna. Ne meg Damen előtt sírni? Na neem... Becsuktam a szemem, és megpróbáltam nem a fiúra, nem a csókra, és semmi másra sem gondolni, hanem valami másra. Felemeltem a fejemet, s rendeltem egy pohár töményet, szerencsére hamar meg is hozták, egy húzásra megittam, s már is jobb kedvem lett, de még mindig nem néztem rá. Kihúztam magam, s néztem a velem szemben lévő polcon található üvegeket.

Ha a lányok sokat gondolkodnak egy kérdésen az azt jelenti, hogy hazudni fognak. Tapasztalatból mondom. A lányok nem jó hazudozók, valami gátolja bennük, hogy ne az igazat mondják. Ha megpróbálnak füllenteni azonnal lebukna. Szavai kicsit visszavesznek a tempóból, ezek szerint tényleg szeretett. Mekkora marha vagyok. Megfogom a kezét és alig hallhatóan válaszolok.
- Ne haragudj! Remélem Nessán kívül senki nem hallotta meg, hogy Damen de Carte elnézést kért. Oda lenne a hírnevem. Úgy tűnik, hogy Nessa nem épp olyan törékeny kis virágszál, mint aminek látszik. Természetesen azt bánom, hogy megbántottam, de nem tehettem mást, ha vele maradok, akkor még rosszabb lenne a helyzet. Így mindenkinek jó. Mindenkinek jó lesz, idővel. Persze most hiába bánkódunk a dolgon, pozítívan kell hozzá állni. Ismét magamra öltöm legbájosabb mosolyom és jól megölelgetem Nessát.
Szenvedélyes csókja igencsak meglep, de eszemben sincs ellenkezni. Sőt, még vadabbul viszonzom. Átöleltem a derekát, maj egyik kezem a combjára helyeztem. Ezek a hülye székek csak zavaró tényezők, sokkal kényelmesebb lenne, ha átülne az ölmbe.
Amikor szétváltunk Nessa borzalmasan nézett ki. Azért ennyire nem csókolok rosszul...
- Mi a baj? -kérdezem és megsimogatom a hátát. Utálom, ha folyton eltérünk a témától, de jelen esetben muszáj. Nessa külön figyelmet érdemel.
Nem kis meglepetésemre volt barátnőm be akar rúgni. Most komolyan, én okoztam neki ekkora fájdalamat? Nem hiszem el. Átölelem és megpuszilom a homlokát.
- Akarsz beszélni róla?

Felsóhajtottam, s szintén meg fogtam a kezét, majd csak később esett le: Damen bocsánatot kért? Ez igen... Ez jó érzés volt. Akkor sem mondott hasonlót, amikor együtt jártunk. Elengedtem a kezét, és röviden átöleltem, s megráztam a fejem, amivel annyit mondtam: Nem. Most már nem haragszok, vagy lehet hogy egy kicsit, de nem annyira mint ez előtt.
S utána persze jött az a kis "ártatlan" csók, mely elmaradhatatlan. Legalábbis számomra. Minden egyes csók, egy ölelés kincs nekem, most így hirtelen. Nem tudom mi ütött belém, lehet eltalált a Cupido a nyilával, minden esetre jó érzés volt. Egészen addig, amíg ugye el nem váltunk, és sajnos Damen észre vette azt a csalódottságot az arcomon. Persze magamban csalódtam, de biztos azt gondolta, vele van a bajom. Nem...
Megpróbáltam kevésbé szomorú arcot felölteni, több és kevesebb sikerrel összejött, csak ezután néztem rá Damenre.
-O, semmi...
Válaszoltam röviden, s feléje fordultam, miközben átölelt. Végig gondoltam a mondani valómat, úgy, hogy közben ne legyen hülyeség, sem hablaty, sem semmi olyan, ami nem ideillő.
-Nagyon egyszerű. Nem veled van a baj... Remélem nem gondoltad... Csak tudod erősebbnek képzeltem magamat. Azt hittem, jobban tudom leplezni az érzelmeimet. De hát nem...
Mondtam most már kevésbé annyira savanyú és szomorkás arckifejezéssel, majd a vállába temettem az arcom, s a kezeimet összekulcsoltam a hátán.
-Szeretlek...
Motyogtam halkan, de tisztán érthetően. Nem akarom ezt ragozni, hisz egyértelmű. Még mindig szeretem, és ezt jónak éreztem így tisztán megmondani. Gondolom ezt enélkül is tudta, biztos rájött már... De ez külön nekem is jó érzés volt kimondani...