Cinema Theatre

***

Azért úgy generálban a péntek délelőttjeim másképp szoktak zajlani. Ilyenkor még tanítás van és a pad alatt zsibbadok bioszon. Úgy általában jó fejem van, minden tantárgyhoz konyítok, ha keveset is, de a biológia az átkom. Kémtelen vagyok lépést tartani vele. Minden egyes szakkifejezés olyan, mint egy jól ható álompor: szinte azonnali hatását lehet érezni, ahogy a kétszeresére súlyosodott szemhéjaim egyre csak leragadnak. Micsoda szerencse, hogy ma elmaradt ez a dupla élvezet.
A legtöbb srác azonnal a pályára ment edzeni, egy kis csoport, köztük én is a város felé vette az irányt, de voltak egyen-ketten, akik letértek az egyik útkereszteződésnél a St. Trinian’s irányába. Én rendszerint ilyenkor becsapódtam egy kávéházba vagy kocsmába, ahol szolgálnak wifi lefedettséggel, de most mindenható készülékem lemerülőben volt, úgyhogy lemorzsolódtam a belvárosba tartók tömegétől és jegyet váltottam a Narnia Krónikái harmadik részére, mert egyébként is lógtam már egy heti bejegyzéssel a filmes blognak, ahol társszerkesztőként funkcionáltam.

Persze simán megúsztam volna ingyen és bérmentve, ha letöltöm, de az egyik szerkesztőtársam szerint, aki mellesleg londoni egyetemista, sokkal hatásosabb moziban nézni, nem csak az eredeti széles vászon miatt, hanem azt is meg lehet figyelni, hogy milyen hatással van a film a többi nézőre.
Most voltam ötödször ebben a moziban, idén második alkalommal. Egész kis komplexum volt ez a külvárosban, több moziteremmel, de ebben az órában csak minimális számú néző gyűlt össze. Csak egy teremben vetítettek, de amint megvettem a jegyet, máris sietnem kellett be, mert fél tizenkettőkor indult a vetítés. Éppen vettem egy hatalmas adag pattogatott kukoricát és egy nagypoharas kólát, aztán szerzeményeimmel bevágódtam a nézőtérre.

Nem foglalkoztam azzal, hogy hova szól a jegyem, volt elég hely, így a nézőtér közepén foglaltam helyet. Rajtam kívül egy turbékoló jegyespár ült a felső sorban, az elsőben pedig vagy öt St. Trininan’s növendék, a fölöttem lévő sorban pedig két kissrác. Persze még utánam is jöttek be, de őket már nem tartottam számon. Kivetkőztem a kabátomból és a mellettem lévő székre dobtam, majd lecsúsztam a székbe, kényelmes, majdnem fekvő pózba, az ölembe raktam a pattogatott kukoricát , magam mellé a pohártartóba pedig a kólát.
A termet lassan, fokozatosan sötétítették el és ahogy a vászon kivilágosodott és a karikában lévő számok csökkenni kezdtek, jelezvén a visszaszámlálást, a háttérzajok, mocorgások, zacskógyűrögetések, köhintések, torokköszörülések abbamaradtak és egy-egy izgatottabb suttogás törte meg csak a nyugalmat.
Aztán jött a tömérdek reklám és mozielőzetes minden mennyiségben. Unott képpel elkezdtem magamba lapátolni a kukoricát. A fogam között úgy tűnt, mintha hússzorosára lenne felerősítve a rágcsálásom hangja, de nem zavartattam magam emiatt. Közben észrevettem, hogy a bal oldalamon lévő helyet is elfoglalták, talán nem ártana udvariasságból egy kicsit összeszedni magam, de végül nem mozdultam. Ha zavarok, majd szólnak.

A mai napom pontosan úgyanúgy kezdődött, mint a pénteki napok többsége, csak az idő teltével változott meg. Reggel arra ébredek, hogy a szekrényemen egyetlen és pótolhatatlan telefonom, majd leugrik a földre, olyan erősséggel csenget. Ránézek a képrnyőre, ami villogva jelzi anya telefonszámát. Félálomban beleszólok a kagylóba és csak ekkor tudatosul bennem, hogy szünet van. Anya fél percenként kérdezgeti, hogy miért nem utazom haza a héten. Én megpróbálom elmagyarázni neki, hogy nagyon hosszú az út franciaországik és nem éri meg repülőre szállni, arról nem is beszélve. hogy minden repülésnél a frász kerülget. Nehéz volt meggyőzni az igazamról, de a végén sikerrel jártam, és megígértem neki, hogy mindennap felhívom. Szegény még mindig félt, amióta William meghalt folyton azt képzeli, hogy öngyilkos akarok lenni. Eleinte talán meg is fordult a fejemben, de már nem. Mostmár tökéletesen jól vagyok. Vagyis a tökéletes az túlzás, de elfogadtam a sorsomat. Körbepillantok a szobában és Rachelt sehol nem látom. Az elmúlt napokban eléggé megkedveltem a lányt. Felülök az ágyikómban és a gitárom után nyúlok. Olyan rég nem gyakoroltam, hogy mindent elfelejtettem, na jó, ez nem is igaz. Pár percbe beletelik, amíg behangolom a gitárom, amit már három napja nem fogtam a kezembe, de miután ez sikerül a húrok közé csapok. Eljátszom a kedvenc dalomat, amit még Párizsban tanultam az első gitártanáromtól. Miután megunom a zenélgetést előkotorászom a fiókomból a moziajánlómat. A mozi az egyetlen olyan hely, ahol jól érzem magam, kivéve ha valami nyálas, romantikus filmet vetítenek. Azokat mostanában nem csípem. Szerencsém van, mert a mai napra egyáltalán nem ír semmi szerelmes baromságot, sőt, egy olyan film veszi hamarosan kezdetét, aminek az első két részét kifejezetten csíptem. Ránézek az órámra, amin az idő vészesen közelít a kezdés időpontjához. Kikászálódok a pihe-puha ágyacskámból és a szekrényemhez sétálok. Ma nadrágba járó kedvem van, ezért előkotorászom kedvenc farmerem, aminek a combján egy rózsa díszeleg. Egyesek szerint túl giccses ez a nadrág, de én kifejezetten szeretem. Magam sem tudom, hogy miért szeretem, de jól érzem magam benne. A nadrág mellé előkotorásztam egy nagyon szexi, világoskék inget. Azt szokták mondani, hogy a barna hajú lányoknak nem áll jól a kék, de ez engem hidegen hagy. A lényeg az, hogy jól érzem magam és kész. A hajam lófarokba fogtam és már kész is vagyokegy jó mozizáshoz. Magamra veszem a fekete dzsekimet, amit kizárólag akkor hordok, ha ez a farmer van rajtam, mert talál a két ruhadarab. Amikor leérek a kollégium elé nincs kedvem gyalog menni ezért taxiba pattanok. Hosszú időbe telik amíg megérkezek a mozi elé, kifizetem a fuvar árát és belépek a nagy épületbe. Gyorsan veszek egy jegyet és egy popcornt és már szaladok is, mert odabent lassan lemennek a fények. Már mennek a reklámhirdetések és filmelőzetesek, amikor bebotladozok a sorok közé. Fogalmam sincs, hogy hova szól a jegyem, ezért leülök az első üres helyre. Jobb felemen egy fiú tekintete van a vászonra szegeződve. Hátradőlnék a széken, de valami nyomja a hátam. Kitapogatom, hogy mi lehet az, és rájövök, hogy a srác kabátjára ültem. Megveregetem a vállát és átnyújtom neki a dzsekit.
- Bocs, ez a tied?

Minden egyes tagomat ellazítottam, nem volt nehéz, mert egyébként sem vagyok az a merev, karót nyelt típus, ahogy általában a briteket jellemzik a nagyvilágban. A film kezdetét vette, én meg egyre kevesebbszer nyúltam a pop-cornos dobozba, elvégre valahogy csak be kellett osztani a több, mint két órás filmre. Ezért vannak fenntartásaim a mozikkal szemben. Nem tudod megállítani, mikor kiürült a pop-cornos dobozod, vagy a kólás poharad, de még akkor sem, ha ki kell menned a wc-re. Emellett még egy csomót fizethetsz is azért, hogy egy sötét teremben ücsörögj, amíg a a lábaid annyira lezsibbadnak, hogy végül nem is érzed őket.
Én mindenesetre vállaltam az áldozatot. Mindent a magas olvasói számért. Egyébként tényleg megfigyeltem, hogy azokat a kritikákat, amit moziban nézett filmek alapján írok, sokkal jobban kedvelik az olvasók.
Tulajdonképpen a filmről semmi előzetes fogalmam nem volt. annyit tudtam, hogy nem a Disney dobja piacra, de emiatt nem aggódtam túlzottan, sőt, szerintem nyomott is az imázsán. Csak arra voltam kíváncsi, mennyiben fog eltérni az előző két résztől, amik egész jól sikerültek. Már az első filmkockák után sejtettem, hogy valami más lesz. Előbb a két idősebb Pevensie gyerek hiánya tűnt fel, aztán az idegesítő unokatestvér tűnt plusz szereplőnek. A szemöldökömet ráncolgattam és éppen azt próbáltam megfejteni, hogy mi lesz a szerepe a festménynek a falon, mikor a mellettem lévő székről hozzám szólt valaki.

- Tessék? – fordítom a fejem felé egy pillanatra, aztán vissza a képernyőre. A fenébe is, tudtam, hogy ez egy átjáró lesz – gondoltam magamba, aztán ismét a lányra pillantottam, mert igen, egy nőnemű egyed volt az illető. Hogy milyen példány, azt a sötétből nem lehetett kivenni. – Mi? Ja, persze, az az enyém. Bocs, ha útban van.
Olajos kezemet sürgetve a székhez töröltem és az iskolai egyenruhám kabátjáért nyúltam, áttettem a szomszédos székre, aztán újra belemerültem a filmbe, de csakhamar újra elkezdte bökni a csőröm valami a filmmel kapcsolatban. Feljebb tornáztam magam ültömben, kortyoltam egyet a kólámból, majd diszkréten a szomszéd lány felé hajoltam.

- Ez a könyvben is így volt? Mi az, hogy amíg az első és második rész évszázadok teltek el, ezúttal csak három év? Ez sehogy sem reális.
Tulajdonképpen a magamfajta racionális embereknek ezek a fantasy filmek mindig hagytak egy mély űrt, amit semmilyen magyarázattal sem sikerül betömnünk, bármennyit is agyalhatunk rajta.
Közben újra visszacsúsztam kényelmes, trehány testhelyzetembe és újra a képernyőt fürkésztem.

Amikor végre elveszi tőlem a kabátot kényelembe helyezem magam. A film már javában megy és szomorúan látom, hogy kedvenc szereplőm Peter nincs benne. Szerencsére még Caspian herceg benne lehet. Belenyúlok a popcornos dobozba és ropogtatni kezdem a fehér kukoricadarabkákat. Máskor elég kényelmetlenül érzem magam fiúk társaságában, de ez valamiért most másképp van. Talán azért mert tudom, hogy nem veszi ki a sötétben arcom vonásait és ennek következtében nem akar mindenképp felcsípni, amihez nekem semmi kedvem. A történet egyre izgalmasabb kezd lenni, de a fiú suttogása nem hagy figyelni. Ránézek és próbálom felfogni, hogy miről beszél.
- Nem tudom, mert a könyv még nem járt a kezemben. A második kérédésedre is, a nem tudom a válasz, mert még a filmet sem láttam, de talán ha nézzük kiderül. Próbálom barátságosan lezárni a beszélgetést, mert most szeretnék a filmre koncentálni és nem rá.

A történet ott tart, hogy a felettébb szexi herceg kimenti a vízből Lucy-t, amikor már kezd idegesíteni az unokatestvér jelenléte, most én fordulok a fiú felé.
- Inkább hagyták volna Petert a filmben. Szerintem nélkülözhető ez az idegesítő gyerekutánzat - nem vagyok róla meggyőződve, hogy a mellettem ücsörgő tag is Peter mániás, de remélem legalább egyetért velem.
Caspian szavai közben olyan halkan ettem és ropogtattam a fogaim közé került popcornokat, hogy az már nevetséges, és őszintén remélem, hogy az idegen nem veszi észre. A harmadik részt összehasonlítva az első kettővel, már az elején rájövök, hogy ez egy sokkal izgalmasabb résznek ígérkezik. Még akkor is, ha Peter egyáltalán nincs benne. Szerencsémre, hogy a rendező nem hagyta ki belőle Caspiant, mert akkor szépen kisétálnék innen. Na jó, ez nem valószínű, de így sokkal jobban élvezem az egész filmet.
- Nem tudod, hogy miért nem a Disney adta ki?- súgom a fiúnak, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tudja rá a választ.

Valahogy próbálom önerőmből leküzdeni a kétségeimet a filmmel szemben és egészen bele is melegedek. Végül is a színészek rátermettsége és a gazdag díszlet, különleges effektek egészen kompenzálják a sztori egy-egy üresen maradt rését.
Mikor a lány nem válaszolt azonnal a kérdésemre, magamban el is könyveltem, hogy erre már nem kapok választ, de kisvártatva csak megszólalt, habár alig hallhatóan és egy mondattal, finoman le is próbált rázni magáról. Persze megszoktam az ilyesféle reakciókat, nem is vártam értelmes válaszra igazából. A sötétben észrevehetetlenül elfintorodtam, aztán újra a képernyőre emeltem a tekintetemet és arra számítva, hogy a társalgást itt és most befejeztük, tele tömtem mindkét pofazacskómat pattogatott kukoricával és hörcsög módjára majszolni kezdtem. Ám éppen pont ekkor szólalt meg mellettem újra a lány. Mivel a számban lévő tömérdek mennyiségű táplálék nem tette lehetővé, hogy azonnal válaszoljak, szaporábban kezdtem el rágcsálni és miközben a „kifakadását” ízlelgettem, leküldtem a maradékot egy jó nagy korty kólával.

- Nos, Peterrel az volt az alapvető probléma, hogy túlzottan is tökéletes volt. Sem a modern néző, sem az olvasó nem bukik már a hiba nélküli hősökre. Itt van viszont ez az Eustatche fazon. Habár idegesítő, éppen ezért van benne fantázia. Hidd el nekem, még biztosan fog egy-két nehéz percet okozni a többieknek – fejtem ki a véleményemet, aztán feljebb csúszok a székben és lesöpöröm az ölemből a morzsákat.

- Nem tudom. Annyira behatóan, nem tanulmányoztam, de meg kell valljam, én nem bánom – vonok vállat és újra a képernyő felé fordulok. Közben azon járatom az agyam, hogy mennyi profit jön majd be a filmből. Igaz, hogy most nincsenek sokan, de nyilván hétvégén és az esti órákban teltházközeli élményben lesz részük az edinboroughi mozi alkalmazottaknak.

- Mi ez a nagy Peter rajongás? Csak nem ő volt az álompasid? – kérdem némi gúnnyal, alig hallhatóan és még csak le sem veszem a képernyőről a tekintetemet, de azért a szám szélén megjelenik egy apró mosolyránc.

Annyira belemerülök a film világába, hogy már teljesen megfeledkezek arról, hogy valaki mellettem ül. Imádom nézni Caspiant a képernyőn. Minden mozdulatát figyelemmel követem. A lépéseit, a szavait stb. Már kezdem azt hinni, hogy tejesen begolyóztam. Annyira nem hiányozhat mellőlem valaki, hogy egy film karakterről álmodozok. Atya ég. Megrázom a fejem, hogy térjek már vissza a valóságba. Ennek köszönhetően néhány szem popcorn a földre hull. Most már mindegy. Az biztos, hogy én nem fogom felszedni. A takarítók majd összeseprik. Azért vannak, vagy nem? Belemarkolok a dobozba és megtömöm a számat a popocornokkal. Egészen addig rágom a nasit, amíg az péppé nem változik a számban, most csak azt sajnálom, hogy nincs amivel leöblítenem. Amíg véget nem ér a film kiszáradt szájjal kell ülnöm, mert az biztos, hogy ki nem teszem innen a lábam. A fiú szavai ráébresztettek arra, hogy nem egyedül vagyok. Mondjuk annak százszor jobban örültem volna, ha egy kicsit finomabb szavakkal rángat vissza a valóságba. Lehet, hogy túl elfogult vagyok Peterrel szemben, de ezek a szavak felháborítóak. Butaság lenne egy színész miatt ordibálni ezért csak suttogva válaszolok. Tudálékos hangneme és szavai kiverték nálam a biztosítékot. Bizonyára egy rusnya béka, ha ilyeneket mond Peterről.

- Szerintem ebben a dologban tévedsz. Peter igenis minden szempontból érdekli a modern nézőt. Te csak egy nézője vagy a filmnek és nem hiszem, hogy jogod van a többi helyet is ítéletet mondani. -lehet, hogy kicsit hevesebben válaszolok a kelleténél, de ez most egyáltalán nem érdekel. Sértődjön meg ha akar, legalább nem fog fontoskodni. - A kiskölyökről meg csak annyit, hogy a hülye is látja, hogy nagy bajkeverő. Én még most is azt mondom, hogy kár Peterért.
Kicsit felment a pumpám ettől a beszélgetéstől így inkább visszafordulok a film felé, nehogy hatalmas dühömben kisétáljak innen. Kár lenne az élményért. Már éppen újra belemerülök Narnia világába, amikor a krapek újra hozzám szól. Most már sokkal nyugodtabban válaszolok neki. Az előbbi dühkitörésnek már nyoma sincs

- Az az igazság, hogy én semmi különbséget nem látok a két kiadó között. Vagy ez a filmek minőségén nem ront? Nem tudom.
A történet valahol ott tart, hogy tervet forralnak a szigeten, hogy miért azt már nem is tudom. A beszélgetés miatt lemaradtam róla.
- Most miről beszélnek? - mutatok a vászonra bár nem biztos, hogy a fiú látja a mozdulataimat, de biztosan megérti miről beszélek.
- Szerintem Peter az egyik legizgalmasabb karakter a filmben. Vannak még jó figurák, de nálam ő van az első helyen. Természetesen az sem utolsó ok, hogy piszok jóképű

Néztem a képernyőt, fél füllel a mellettem ülő lány felé hallgatóztam. Azt nem tudtam, hogy milyen érzésekkel fogok majd távoznia film végén a moziból, de abban már biztos voltam, hogy nekiállok megírni a cikket, mindenképp hosszas elemzést írok a szomszédomhoz hasonló, buta kis libákról,a kik képesek az alapján megítélni egy film karakterét, hogy mennyire helyes a srác, aki játssza. Azonban úgy gondoltam, éppen elégszer tituláltak már bunkónak ahhoz, hogy megtanuljam, ne dobáljam szanaszét a világban a véleményemet. A mai társadalomban nem díjazzák. Ezért használom rá az interneten. Ott max kiutálnak egy közösségből, de ott van helyette több száz másik. Sulim viszont csak egy van, városom is. Most csak azért nem fogok beszólni, hogy zacskóval a fejemen járjak hátralevő éveimbe. Habár a moziterem sötét, a lány nyilván úgysem tudja, hogy ki vagyok. Ugyan, egyáltalán ki tudja a St. Trianini’s-ben, hogy ki vagyok. Pár embert leszámítva, akivel már volt alkalmam közelebbről is megismerkedni. Őket azonban egy kezemen meg tudom számlálni.
A csaj hangneme azonban mégis válaszra kényszerít. Nyugalmat erőltetek a hangomra és higgadtan válaszolok. Nem kenyerem a forrófejűség.

- Akarod mondani, a modern kiscsajokat – jegyzem meg rosszmájúan, de felé sem fordítom az arcomat. Végül is a sötétben annyira, de annyira mindegy ez. – Persze elismerem, jó fogás, hogy betették anno a jólfésült prince charmingot is a filmbe. Te biztosan be sem ülsz a moziba, ha valami kevésbé esztétikusabb fazont választanak Peter szerepére.
A hangom még mindig higgadt és félvállról vett, úgy folytatom a rövid kis visszavágó monológot egy kurtán-furcsán odabiggyesztett mondattal:

- Nők..
Mindentudóan megcsóválom a fejemet, majd a beállt csendet kihasználva újra a vászonra tapadok teljes erőmből, még a pop-corn-evést is felfüggesztem egy darabig. Legalább így be tudom osztani. Aztán a lány újra megszólal, én meg kényszeredetten válaszolok.

- Szerintem jobb. Habár lehet, hogy csak a mostanra mégfejlettebb technikáknak köszönhető – vonok vállat. Ennek a témának már jóval kevesebb sort szentelek a beszámolómban, úgyhogy nem is nyúzom tovább a témát. Most az egyszer én is szeretnék rákoncentrálni a filmre, de a lány ismét közbeszól. Az égnek emelem a tekintetemet, de mivel ez a gesztus úgyis fölösleges a sötétben, felé fordulok és magyarázni kezdek.

- Ez a varázsló szigete. Ezek meg valami láthatatlan fazonok, akik elraboltál Lucyt, mert látták, hogy tud olvasni. Nyilván valamire fel akarják használni. De figyelj és meglátod...
Azzal újra a filmvászon felé fordultam és való igaz,a következtetésem helyes volt, mint mindig. Ásítottam egyet, és kortyoltam a kólámból. Úgy néz ki, még ezzel a mozival sem tudnak igazán meglepni.
A szomszédom legutóbbi megjegyzésére már nem is reagálok, csak megköszörülöm a torkomat, majd fészkelődök egy kicsit, amelynek következtében hosszú karommal óvatlanul lesodortam a lány öléből a pattogatott kukoricás dobozt.

Már néhányszor voltam moziban, és jó néhány filmet is láttam már, de egy kezem megtudom számolni, hogy hány film okozott nekem akkora élményt, mint ez a mostani. Megmerevedve nézem a vetítővásznat és egyre jobban összeáll bennem a történet. Az első két rész is kezd értelmet nyerni, a megválaszolatlan kérdések pedig választ kaptak. A popcornos doboz lassan lekerül a kezemből, hogy az izgalmas részeknél ne boruljon a tartalma a földre. Már teljesen megfeledkeztem arról, hogy mellettem ül valaki, de csak addig amíg újra meg nem szólal. Sót, nemhogy megszólal még ki is oktat. Szúrós szemekkel nézek rá, bár tudom, hogy ezt nem látja, de azért engem sokkal jobban megnyugtat a tudat, hogy tudok csúnyán is nézni.

- Na idefigyelj, te kisokos. Nem érdekel a véleményed. Szerintem Peter nem csak egy szőke herceg vagy mi, hanem egy nagyon karakteres szereplő. Biztosan azért nem tudod elviselni, mert a nyomába sem érsz. Vágok vissza kicsit hevesebben a kelleténél, de egyáltalán nem érdekel, hogy haragszik vagy nem. Senkitől nem tűröm, hogy lehülyézzen, még ha nem is a szó szoros értelmében teszi azt.
- Béka. - mondom szinte vele egyszerre a mondatomat és duzzogva fordulok a film felé. Hála neki az érdekes Caspian herceges részekről mindig lemaradok. Kénytelen leszek otthon letölteni és nyugodtan, társaság nélkül megnézni. aztán pedig ajánlani fogom minden mozgó embernek, és még azért is Peter rajongó leszek. Hátradőlök a kényelmes széken és próbálok csak a filmre figyelni és kizárni a külvilágot, de nehezen megy. A hangulatom percenként változik és nem tudom, hogy mi ennek az oka. Néha annyira mérges vagyok, hogy képes lennék felképelni, a másik percben pedig nagyon jól érzem magam a társaságában. Érdekes. Amúgy a srác profinak tűnik. Mármint a szavait hallva olyan érzésem van, mintha egy
filmszakértő ülne mellettem. Nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá, ezért minden haragot félretéve rákérdezek a dologra.

- Te valami filmszakértő vagy? Nekem úgy tűnik, hogy értesz ezekhez a dolgokhoz. - kérdezem, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nem röhög ki. Még azt sem tudom, hogy létezik-e olyan szó, hogy filmszakértő. De a srácot ismerve hamarosan megtudom. A továbbiakban tényleg nem szándékszom többet beszélni, szeretnék a film minden részletére figyelni, de valami azt súgja, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Gondolataim közben elkalandoznak és azon töröm a fejem, hogy Lucy miért kívánja a nővére szépségét. Neki sincs oka panaszra. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy megértse ezeket a dolgokat. Szegény kislány. Remélem a film végére megjön az esze.