Edinburgh Lovarda

***

Anissza Clarkson

Mit is kezdhetne magával egy milliomos ígéretes jövő elé néző egyetlen fia egy ilyen kellemes, hétvégi napon, mint ez a mai? Természetesen valami olyasféle szórakozásnak hódol, amit a földi halandók közül csak kevesen engedhetnek meg maguknak. Például elmegy lovagolni, mint ahogy én is teszem. Mondjuk még a golf is efféle szórakozás, de az még nekem is túlságosan sznob és unalmas. Így kerültem ezen a szép, verőfényes szombat délelőttön a külvárosi lovardába. És mivel nem jó dolog egyedül jönni, a szobatársamat, Davidet is magammal hoztam. Ő úgyis gyakorlatilag akárhová velem jön, ha hívom. Szemlátomást be akar vágódni nálam, de nem zavar. Az ő családja is a felső tízezerhez tartozik, az apja a londoni tőzsde egyik legnagyobb részvényese, szóval nem zavar, a társasága cseppet sem degradáló. Ha a talpamat akarja nyalogatni, hát tegye. Lovagolni legalább tud és képes is megfizetni az ilyesmit, tehát jöhet. Miután felszerszámoztuk a lovakat, ki is lovagoltunk rajtuk. Természetesen a kedvenc kancámon, Natashán ültem. Tulajdonképpen ha azt nézzük, ő az egyetlen nőstény, aki elmondhatja, hogy hűséges vagyok hozzá. Pedig alapvetően a deres lovakat egy kicsit póriasnak gondoltam, de valahogy mikor megláttam, tudtam, hogy ő kell nekem. Volt benne valami, ami megfogott. Hiába, így van ez a nőkkel általában. De ő az emberekkel szemben sosem untatott. Talán mert nem voltak követelései. Nem kérdezte, mikor jövök legközelebb és nem reklamált soha, ha akár egy-két hónapig felé sem néztem. Sőt, még örült is nekem. Meggyőződésem volt, hogy megismer. Alapvetően nem nagyon szeretem az állatokat. A macskák idegesítőek és haszontalanok, a kutyák pedig olyan kis alattomosak. Ki nem állhatom őket. De a lovak, azok egészen más lapra tartoznak. Ők sokkal elegánsabbak és intelligensek. És ne felejtsük el, hogy az ősapáim aligha tudtak volna akkora távolságokat megtenni nélkülük. Szóval a ló minden szempontból egy nemes állat. Nem beszélve arról, hogy a hátukun ülve a végtelennek tetsző mezőn nyargalászni valami egészen frenetikus élmény. Majdnem olyan jó, mint a nyitott sportkocsiban száguldozni az autópályán. Persze azért a kocsimat nem cserélném le egy lóra, félreértés ne essék. Még Natashára sem. A kényelem azért még mindig elsődleges szempont. De azért tényleg egy élmény, na. Aki nem próbálta, az úgysem érti. Most is valahogy magával ragadott az érzés.
- Mindjárt jövök. Megyek egy kört – vetettem oda Davidnek, aki éppen az egyik jelentéktelen lovászlányt próbálta szédíteni az istállóknál. Szegény srácnak lenne mit tanulnia, a nők terén csak azért tud felmutatni némi sikereket, mert a pénze azért csak vonzza őket. De egyébként rettenetesen pancser a fickó. Ezt a lovászlányt is már hónapok óta fűzi. Mekkora egy lúzer! Ha nekem kéne, tutira egy hét se telne bele és már megfektetném. Csak nem érdekel. Nem olyan nagy szám. Mindenesetre Davidet valamiért vonzza. Most is csak idegesen bólintott felém és már fordult is vissza a lányhoz, hogy a bénábbnál bénább csajozós szövegeivel kábítsa. Én próbálom tanítani, de reménytelen a srác. Nem foglalkoztam vele, láthatóan úgyis csak zavaró volt a társaságom, megsarkalltam hát Natashát és a lovarda kissé dombos, mezős területe felé vettem az irányt. Először csak ügetésben, majd mikor kicsit távolabb értünk, vágtára sarkalltam a lovat. Egy ideig csak élveztem a száguldást. Tényleg jól esett. Nem volt más, csak én és a ló, ahogy szeltük a tájat. Még az sem érdekelt, hogy a szél kissé összekócolja a lovaglókobak alól kilógó hajamat. Ez az érzés ennyit simán megért. Aztán egy emelkedőre érkezve megfékeztem Natashát, lassan megállásra késztetve. Ebben az időben nem túl sokan jártak erre, meg egyébként is elég nagy terület tartozott a lovardához, csak ritkán akadtak az utamba más lovasok. De jó is volt ez most így. Néha szükségem van az ilyenfajta magányra. Van valami megnyugtató abban, ahogy így ül az ember egy ló nyergében és az előtte elterülő végtelennek tetsző, félig-meddig emberi kéztől érintetlennek látszó tájat nézi, miközben a szél jólesően borzolja a haját. Ilyenkor valahogy el tudok szakadni a társadalmi kötöttségektől és kicsit talán valami emberiesség látszatát is megengedhetem magamnak. De ez szigorúan csak a látszat. Oohara Kouji nem egy közönséges ember, bármilyen helyzetben legyen is. De itt azért egy kicsit mégis más. Nem kell fitogtatnom az erőmet, talán egy kicsit ki is engedhetem a megfáradt gőzt. Valahogy olyan szabadnak érzem így itt magamat. Magamban megállapítom, hogy tényleg kellett már ez. A bulik mellett azért néha ez sem rossz. Sőt. Csak álltunk ott Natashával (illetve én ugye ültem a hátán) és teljesen elmerültem ebben a megnyugtató, kissé andalító érzésben. Talán kissé már-már szentimentálisnak is tűnhetett volna ez a kép, ha látja valaki. Mint valami béna, nyálas film képkockái. Épp csak az aláfestő zene hiányzott. De most még ez sem érdekelt. Egyszerűen csak átadtam magam ennek az érzésnek és élveztem, hogy ha csak néhány percig is, de nem kell szerepeket játszanom, pózolnom, egyszerűen csak szabadnak érezhetem magamat.

Gyönyörű napra virradtam kellemes kis szállodai szobám pihe-puha ágyán. Apró fénysugarak szöktek be a függöny alatt melyek megvilágították arcomat. Felkeltem és belebújtam kis nyuszis mamuszomba s az ajtóhoz léptem, széthúztam az anyagdarabot ami elrejtette előlem a kilátást. Igaz tavasz van, a nap leheletnyi gyenge színei ragyogták be a várost, a tenger látványa libabőrt csalt bársonyos testemre, csodálatos látvány, meg vagyok vele elégedve. A szemem sarkából az órámra pillantottam, te jó ég elkésem a fotózásról, te jó ég hogyan is felejthettem el, Bred meg fog ölni.- Bredről csak azt kell tudni, hogy egy igazán rámenős menedzser, csak egy baj van vele nála pénzéhesebb keselyűt még soha életemben nem láttam.-Nem sminkeltem mert a helyszínen úgy is rengeteg sminkes fodrász s öltöztető vár rám. Bevágtam magamat egy taxiba és elindultam a lovarda felé, ugyan is lovakkal kell majd pózolnom. Halálosan félek a lovaktól, kislánykoromban imádtam a lovakat, de egy alkalommal az egyik csődör ledobott a hátáról a lábam pedig eltört, azóta nem merek lovak közelébe menni.
Mire odaértem Brad már javában pampogott, amikor meglátott nyugodtságot erőltetett az arcára és odasétált hozzám. A tekintete villámokat hányt, már jól tudtam mi jön ezután, lecseszés. De meglepően nem történt semmi, csak a divat szadisták karmai közé lökött. Végig csak az járt a fejemben, hogy miért nem torkolt le a késésért, erre csak egy logikus magyarázat létezik, mégpedig az, hogy rengeteg pénzt kapunk ezért a pár fotóért.
Mire észbe kaptam már csak egy fürdőruha volt rajtam meg egy szalmakalap, végignéztem magamon, mi a fene köze van a fürdőruhának a lovaghoz, ha még cowgirlnek öltöztettek volna még megértem, de ez a szerkó, teljesen indokolatlannak éreztem. Mindegy, késtem és sok pénzt kapok érte, legalább nem meztelen vagyok és az is valami.
A fotózás a vártnál is jobban sikerült, mindenki meg volt velem elégedve a késést már régen el is felejtették, de ekkor megkértek, hogy üljek rá. Mondanom sem kell, hogy kivert a hideg verejték, rögtön felrémlett a gyermekkori traumám, de nyeltem egy nagyot összeszorítottam a fogamat és felültem rá. Milyen régen is volt, már teljesen elfelejtettem mennyire is szerettem lovagolni, amint visszatért az érzés és egyből magabiztosabb lettem, újabb nagyszerű képek születtek, de ekkor egy hangos dörrenés hallatszott a ló megrémült és velem együtt vágtázni kezdett. Első gondolatom az volt, hogy fürdőruhában fogok megdögleni és ez baromira nem lenne méltó halál számomra. Végső kétségbeesésemben azt csináltam amit az oktató javasolt régen, úgy összeszorítottam a combomat mintha egy undorító férfi akarna a lábam közé nyúlni, és szorosan fogtam a gyeplőt, majd becsuktam a szememet, még arra emlékszem, hogy egy megmentőért imádkoztam és eszeveszetten sikítottam.

Vajon miért van az, hogy ha éppen átadnám magamat a pillanatnak, valami biztosan félbeszakítja? Egyszer akarnék nyugalmat magam körül, erre tessék! Csak álltunk ott Natashával és szinte már teljesen átszellemültem, kis túlzással talán azt is mondhatnám, hogy kezdtem egy másik tudatállapotba kerülni, bár ez már tényleg túl patetikusan hangzik, amikor valami éktelen visítás törte meg a csendet. Női sikolyok és paták dobogásának hangja, valahonnan a hátam mögül. Elégedetlenül ösztökéltem Natashát a megfordulásra, csak hogy lássam, mi történik. Tényleg ötletem se volt. Mindenesetre nem úgy hangzik, mintha valaki örömében, vagy a lovaglás kiváltotta frenetikus élmény hatására sikongatna. Nem indultam el a hang irányába, csak összehúzott szemöldökkel kémleltem abba az irányba, ahonnan a hang forrását sejtettem. Rövid időn belül meg is pillantottam egy vágtatva közeledő állatot. Kétség sem fért hozzá, hogy a lovasa provokálja azokat a hanghatásokat, de vajon miért? Ez idő alatt a ló már elég közel ért ahhoz, hogy jobban lássam, hogyan is állnak a dolgok. Mikor alig néhány méterre tőlünk viharzott el, még az utasát is láthattam, ha csak néhány pillanat erejéig is. Igazából a négylábú túl gyorsan vágtatott ahhoz, hogy beazonosíthassam, vagy akárcsak jobban megnézhessem az illetőt, de amit láttam belőle, az határozottan tetszett. Hosszú, barnás haj, ami száll a szélben és valami iszonyatosan gusztusos kis popó egy bikini alsóban, ami nem sokat bíz az ember fantáziájára. Valójában néhány másodpercet eltöltöttem azzal, hogy csak néztem a vágtázó ló után és azt a formás hátsót tanulmányoztam és itt természetesen nem a hátaséra gondolok. Aztán mikor végre felocsúdtam, illetve elég távol ért a fenék tulajdonosa ahhoz, hogy újra másra is tudjak gondolni, gyorsan kiraktam magamban a képet és döntöttem a további tennivalókról. A lány nem úgy nézett ki, mint aki túlzottan ura lenne a helyzetnek. Alighanem az akarata ellenére kezdett ebbe a féktelen vágtába. Valószínűleg megijedhetett az állat valamitől, a csaj kezéből meg kicsúszott az irányítás és most az egyetlen gondja, hogy valahogy fennmaradjon a lovon és reménykedjen a jó szerencsében, hogy épp bőrrel megússza a kalandot. Persze, hogy miért bikiniben lovagol, arra nem igazán találtam elfogadható választ, de ez most mellékes. Akinek ilyen jó adottságai vannak, az nyugodtan mutogathatja felőlem, nekem csak jó. Mindenesetre, bár nem vagyok egy hős-típus, de csak mert fárasztana a dolog, meg miért is tenném, mégis megsarkalltam Natashát és vágtatva a ló után eredtünk. Ha vethetek még egy közelebbi pillantást arra a formás popsira, akkor már megérte. Még ha kicsit veszélyes is a vállalkozás, nekem meg ugye, mint az emberiség jövőjének zálogaként vigyáznom kell magamra. De néha kell egy kis adrenalin löket, na. Viszonylag gyorsan sikerült beérnem az eszeveszettül rohanó hátast, nem is ezzel volt a probléma. Egy rémült állatot megközelíteni, esetleg megérinteni és megállásra késztetni viszont már kockázatosabb. Sőt, egyenesen vakmerő őrültség. Főleg ha az ember nem állatidomár és nem ért olyan túl sokat a lovak lélektanához. Annyi viszont biztos, hogy egy megvadult lónak nem jó a közelébe menni, ezt már kiskoromban megtanították. Most mégis erre készültem. És mindezt miért? Egy gömbölyű női hátsóért, igen. Meg kell vallanom, egy kicsit berezeltem, mikor ott álltam, hogy cselekednem kell. Mert más gondolatban eltervezni egy cselekvéssort, mint tényleg megtenni. Elméletben valahogy minden könnyebben megy. Persze csak és kizárólag a jövő emberiségéért aggódtam és az életösztön dolgozott bennem, semmi több. Nem félek én semmitől, legfeljebb csak kellemetlenül érzem magam egy-két szituációban bizonyos dolgok miatt. A természetes ösztönöket viszont senkinek nem lehet felhánytorgatni, nem igaz? Mindenesetre közelebb lovagoltam és kinyújtottam a kizárólag a feszült összpontosítástól remegő kezemet a ló gyeplője felé. Komolyan, mint valami rossz western film akciójelenete. Kicsit még közelebb kellett irányítanom Natashát, hogy elérjem a szárat. Azt láttam, hogy a lány annyira nincs magánál, hogy a sikításon kívül semmi mást nem tud csinálni, talán fel se nagyon fogja, mi történik vele. Kénytelen voltam hát egyedül cselekedni. A közreműködésére nem számíthatok, még akkor sem, ha ugyanazt akarja, mint én. Natashával ellentétben, akinek viszont érezhetően nem tetszett ez az egész, mégis készségesen együttműködött velem. Hát tessék, íme a különbség a lovak és az emberek nőstényei között! Mindenki döntse el maga, melyik viselkedés a szimpatikusabb. De nem igazán volt időm ilyesmiken filózni akkor. Végre sikerült megragadnom a gyeplőt és minden erőmet megfeszítve próbáltam megállásra késztetni az állatot, miközben a másik kezemmel erősen markoltam Natasha kantárját, a kengyelben lévő lábamat pedig az oldalához szorítottam, amennyire csak tudtam. Ha leesek, nekem végem, ezek az állatok eltaposnak és akkor megnézhetem magamat. Persze az az ostoba négylábú nem adta könnyen, rémülten fölnyerített, mikor elkaptam és minden erejével szabadulni akart. Ennek ellenére igyekeztem elérni, hogy legalább valamennyire lassítson, ha már megállásra nem is tudtam késztetni, mivel csak abban az esetben volt bármi esélyem is arra, amit akartam. Ekkor következett a tervem legkockázatosabb része mindannyiunk számára. Miközben a másik ló lassított, én gyorsításra ösztökéltem Natashát és újra mindkét kezemet a saját lovam kantárján tartva, de ügyelve arra, hogy ne távolodjak el túlságosan, az állat elé vágtam, elzárva ezzel az útját. Mivel túl közel voltam, nem tudott már kitérni. És vajon mit tesz ilyenkor egy ló? Nem, ahhoz nem elég okos, hogy egyszerűen csak veszteg maradjon. Természetesen felágaskodik. Csak remélni tudtam, hogy a lány elég erősen kapaszkodik. Bár elég hiú ábránd, mert ez még a legtapasztaltabb lovasoknak is elég nehéz gyakorlat. Fennmaradni egy ágaskodó ló hátán. Ha sikerül neki, minden elismerésem. Én viszont azzal voltam elfoglalva, hogy kicsit hátrébb húzódjak, mert ha nem teszem, akkor bizony vagy nekem, vagy Natashának lehet egy-két kellemetlen találkozása azokkal a patákkal. Amire meg valahogy nem vágyom. Nem volt választásom, meg kellett várnom, míg abbahagyja és csak akkor mehettem ismét közelebb hozzá. Ekkor ha a lány még a hátán volt, megragadtam ismét a gyeplőt, kihasználva azt a pár másodpercet, míg kifújja magát, mielőtt ismét rohanni kezdene, amilyen gyorsan csak tudtam, a ló oldala mentén közelebb mentem a lovasához, megragadtam csupasz derekát és mindkét kezemmel elengedve a biztos kapaszkodókat, átemeltem a saját nyergembe. Meglazult szorítása miatt ez nem volt olyan nagy művészet. Ha viszont nem jött neki össze a manőver és leesett, az roppant kellemetlen, mivel talán több kárt okoztam az akciómmal, mint hasznot, mindenesetre közelebb mentem hozzá és leszállva Natasha nyergéből odasiettem, hogy megnézzem, egyben van-e még, illetve a sokkon kívül esett-e valami baj. Hát igen, talán nem a legtökéletesebb mentőakció volt a történelem során, de könyörgök, legalább megpróbáltam! Már csak a szándékot is értékelni kellene! A megvadult ló közben újra futásnak eredt, de már nem érdekelt. Majd az itteni dolgozók befogják. Nem vagyok én lovász, meg semmi ilyesmi, hogy azzal a nyüves állattal foglalkozzak!

Az utolsó amire tisztán emlékszem az az volt, hogy az életemért kapaszkodom ebbe lónak nevezett száguldozó vadállatba. Ritkán szoktam imádkozni nagy szégyenszemre, de most serényen imádkoztam, hogy élve lejussak. Aztán eszembe jutott, hogy igazándiból miért is akarok még élni? Az anyám alkoholista fel sem tűnne neki, hogy eltűntem a mostohaapám és a féltestvérem pedig gyűlölnek nekik sem okozna problémát ha már nem élnék. Jó, rendben nem gondolok a családomra, nem kedvelem őket inkább azokra koncentráltam akik szeretnek,értük már érdemes élni.
Egy idő után abbahagytam a sikítást mert szánalmasnak tartottam, hogy úgy viselkedem mint egy hülye plazacica, ez pedig egyáltalán nem jellemző rám. Próbáltam visszaemlékezni arra amit a lovasoktató magyarázott, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy kiskoromban leestem a lóról, aztán felvillant a törött csont érzése. Miért nem segít már valaki, elvileg én vagyok a nap fénypontja, ha bajom esik a fotózásnak vége, mondjuk az is igaz, hogy van a helyemre modell bőven és értük kevesebbet is kellene fizetniük.
A kanca annyira vágtázott velem, hogy csak foltokat láttam,már az életem kis filmjét is végignéztem, és mindenre gondoltam már csak végrendeletet nem írtam éppen amikor valaki megjelent mellettem. Semmit sem tudtam kivenni az arcából sőt azt sem bírtam megállapítani, hogy fiú e vagy lány, egyáltalán felnőtt vagy sem. Megpróbálta megfékezni a lovamat, de az ő hátasa nem volt annyira megrémülve mint az enyém ezért nem is vágtázott olyan kétségbeesetten gyorsan mint az enyém. Biztos vagyok benne, hogy egy vetélytársam dörrentet valamivel, hogy megszerezze a munkámat, ilyen ez a modell szakma, képesek lennénk megölni egymást egy jó fotózásért vagy egy ígéretes kifutói munkáért.
A bátor lovas aki próbálta megmenteni az életemet, nem tudta megfékezni a lovat így gyorsabban kezdett vágtázni, majd egy pillanatra eltűnt a szemem elől, mire ész bekaptam már előttem állt a lovával. Akkor azt gondoltam, hogy ez nem normális és ha ilyen vakmerő dolgot csinál akkor csak férfi lehet, mert egy nő nem lenne képes értem ilyesmire. Ha eddig nem haltam meg akkor most fogok, de a ló felágaskodott, majd legnagyobb csodálatomra megállt és megtántorodott.
Meleg erős kezeket éreztem a derekamon ami egyszerűen leemelt a lóról, ebből az egészből alig fogtam fel valamit csak azt tudtam, hogy élek.
Körbenéztem, az én lovam már sehol sem volt messze járt már, de a megmentőmé békésen legelészett. Nagy sokára eljutott az agyamig, hogy talán nem ártana ha megköszönném a fáradozásait. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki az ajkamon.
- Kö...kö...szö...nöm.- végül csak ennyit tudtam kinyöszörögni, úgy éreztem mindjárt összeesek, nem uraltam a testemet, a térdem összecsuklott. Most biztosan azt gondolja rólam, hogy egy kis nebáncsvirág fruska vagyok aki minden csip csupp semmiség miatt elájul. Pedig ennek az ellenkezője igaz, ha nem lett volna gyerekkoromban az a baleset akkor ez az egész meg sem kottyant volna, de így elég nehéz volt feldolgozni a történteket. Megpróbáltam magamat összeszedni, de a lábaim nem engedelmeskedtek és én a földön maradtam, fel kell állnom, de akárhányszor megpróbáltam visszazuhantam a földre. Komolyan mondom mindjárt elbőgöm magamat, de inkább mégsem, nem alászkodom meg még ennél is jobban. Egy pohár önbecsülést kérek mert az enyém elúszott.

Elképesztő, hogy fenn tudott maradni annak az állatnak a hátán, tényleg! Nincs is mit csodálkozni, hogy körülbelül olyan állapotban volt, mikor leszedtem annak a lónak hátáról, mint valami mosott rongy. Lényegében nem is tudott megállni a lábán. Én meg hát, mivel a modorom is kifogástalan, meg mert ki ne segítene készségesen egy enyhén alulöltözött, helyes lánynak, azonnal ott termettem, és mikor megroggyant a térde elkaptam, mielőtt elesett volna. Egészen közel húztam magamhoz, de szigorúan csak azért, hogy biztosan meg tudjam tartani. Mégse hagyhatom, hogy összeessen itt nekem! Na nem mintha különösebben ellenemre lett volna a helyzet.
- Nem tesz semmit. Tényleg. Kicsit necces volt ugyan a helyzet, azt el kell ismernem. Nem csinálok minden nap ilyeneket és nem is tervezek ezen változtatni. De egy bajba jutott hölgyön mindenképp segítenem kellett – válaszoltam erőtlen köszönetmondására.
- Egyébként minden rendben? Egyben vagy? Nem sérültél meg? – kérdeztem, miközben lenéztem rá, hogy jobban szemügyre vegyem, ki is esett lényegében szó szerint a karjaimba. Bár a haja kicsit összekócolódott ebben a féktelen vágtában és bele is hullott az arcába, azért ki tudtam venni a vonásait. Meg kell mondanom, az sem okozott csalódást. Mint ahogy amennyire fel tudtam mérni, egyéb más testtájai sem. Nemcsak a feneke volt első osztályú, ez kétségtelen. Tulajdonképpen valahogy egy kicsit ismerősnek is tűnt, de nem tudtam hova tenni. Nem, személyesen még biztosan nem találkoztunk, arra tuti emlékeznék egy ilyen csaj esetében. De valahogy mégis… aztán ahogy tanulmányoztam egy kicsit az arcát, hirtelen beugrott. Hát persze, hogy is felejthetnék el egy ilyen nőt! Egy ilyen dekoltázst meg egy ilyen formás hátsót nem lehet elfelejteni, főleg ha ilyen hibátlan alakkal és helyes pofival párosul. Lelki szemeim előtt felrémlettek azok a fehérnemű hirdetések, amiket itt-ott, a városban kiplakátolva, meg ilyen-olyan magazinokban láttam. Ő az egyik fehérnemű modell, akiért megéri ilyen hirdetéseket böngészni, komolyan! A neve, az sajnos nem ugrott be, az igazából sosem érdekelt. Valahogy mindig leragadtam a vizuális élményeknél. De valami olyasmi derengett, mintha azt hallottam volna, hogy a St. Trinian’s-ba jár. Micsoda jó fogás! Minden értelemben. Maga a csaj is és a kezem is a derekán. Mindenesetre ez már megmagyaráz egy-két dolgot. Például azt, hogy miért is van ilyen enyhén szólva is lengén öltözve. Biztosan valami fotózása volt itt a lovakkal, a ló meg megijedhetett valamitől, mikor a hátán ült és elkezdett vágtázni vele, ő meg nem tehetett mást, mint kapaszkodott, ahogy tudott, sikítozott és reménykedett, hogy valaki majdcsak megmenti. Micsoda mázli, hogy én épp erre jártam! Nem hiszem, hogy mindenkinek lett volna bátorsága, kellő esze és ügyessége egy ilyen akció kivitelezéséhez! Az adrenalin ugyan még mindig tombolt az ereimben az előbbi akció után, de ez most már csak valami jóleső borzongással töltött el. Büszke voltam magamra, igazán. Erre a napra most már tényleg mindent mondhatok, csak azt nem, hogy unalmas volt. És remélhetőleg még nem ért véget a szórakozás számomra. Sőt, talán még éppen, hogy csak most kezdődik!

Elképedve néztem a srácra, milyen lovagias sőt egyenesen hősies, megmentette az életemet igaz kissé vakmerően, de a lényeg az, hogy élek, sosem törődöm azzal, hogy mi lehetett volna ha. Most már jobban szemügyre tudtam venni, kedves arca van, habár nem az a tipikus európai inkább ázsiai származásúnak néztem. Igazából lényegtelen, hogy honnan származik sosem voltak faji előítéleteim, igazándiból még jobban is szeretem az egzotikus férfiakat, általában értékes egyéniséggel rendelkeznek, tisztletudóak és mindenek előtt hagyománytisztelőek ami számomra nagyon fontos.
Amikor összecsuklott a térdem megmentőm rögtön ott termett és utánam nyúlt, hogy ne a kemény földön kelljen landolnom, még egy piros pontot kap tőlem ha aranycsillag is lenne nálam most kitüntetném, de mivel nincs ezért az átadási szertartás ezért elmarad. De azért észrevettem ám, hogy néha néha eltéved a tekintete, de ezt most az események fényében nem veszem figyelembe, megmentett a haláltól, és úgy sincs nálam semmi amivel meghálálhatnám, legalább valakinek egy jó napot szereztem. Aztán eszembe jutott, hogy egy szál fürdőruhában pózolok előtte, a halálközeli élmény során erről kicsit megfelejtkeztem.
A srác már nem a testemet csekkolta hanem az arcomat tanulmányozta, nem tudtam elképzelni, hogy mit bámulhat rajtam ennyire, talán vérzek valahol? Lehet már mindenhol vér borít, pedig emlékezetem szerint nem vágtattunk át olyan helyen ahol megsebesítettem magam, de ki tudja jórészt csukva volt a szemem.
- Azt hiszem jól vagyok, de nem tudom te jobban látsz engem, nem vérzek valahol?- Most legalább indokoltan skubizhatja meg a testemet, viszont úriembernek tűnt, nem pedig egy kéjsóvár perverznek aki kihasználva a helyzetet itt és most meggyalázna.
- Ha már így össze hozott minket a véletlen sors vagy inkább egy ló akkor már bemutatkoznék, Anissza vagyok.- Ez már annak a jele nálam, hogy kezdek jobban lenni, van rá némi esély, hogy nem vérzek sehol és egy kis sokkon kívül nincs semmi bajom, de annyira meresztette a szemét, hogy mást nem tudtam elképzelni csak azt, hogy dől a fejemből a vér, na meg a fürdőruha. Meg igazából kíváncsi vagyok a megmentőm nevére.
Nem hallottam siető lépteket a hátam mögül sem pedig a kocsi zaját, ebből arra következtettem, hogy nem sürgetik meg a keresésemet, fura pedig elvileg én vagyok Bred egyik legkeresettebb modellje, de mindegy is jól el vagyok itt, bárcsak rendes ruhában lennék és egy pár cipő sem ártana mert így a száraz füvön kellemetlen lesz visszagyalogolni, apropó azt sem tudom, hogy az a dög hány kilométert vágtázott velem, sőt azt sem tudom, hogy hol vagyok és a lovarda merre van, úgy tűnik a hős lovagomra ezúttal is szükségem lesz.

Úgy tűnt, szerencsére nem esett az ijedtségnél nagyobb baja. Én legalábbis nem láttam rajta semmi rendkívülit, az összekócolódott haját leszámítva, de azt nem lehet sérülésnek tekinteni. Hihetetlenül mákos a csaj, az már biztos. Már csak azért is, mert a jó szerencse éppen az én karjaimba sodorta. Ennek ellenére természetesen a helyzetet kihasználva, a kérdése elhangzása után kicsit távolabb léptem tőle, hogy alaposabban szemügyre vehessem a testét, mert hát ki állna ellen egy ilyen bájos hölgy kérésének? Közben persze „véletlenül” a kezemet továbbra is a derekán felejtettem. Sose lehet tudni, mi van, ha megint megroggyan a térde itt nekem? Ezt aztán senki nem vetheti a szememre! Mégis ki engedne ki a kezei közül a helyemben egy ilyen nőt, amikor a véletlen éppen oda sodorta? Szóval jó alaposan végigmértem tetőtől-talpig. Meg kell hagyni, a dekoltázsa élőben is legalább olyan jó, ha nem jobb, mint a képeken. Tetszett, amit láttam, ez kétségtelen. Mivel teljes körűen el akartam látni a feladatomat, félmunkát Oohara Kouji sosem végez, ezért kicsit oldalra hajolva, a kezemet továbbra is a derekán tartva hátulról is megszemléltem. Végül is lehet, hogy vágtázás közben valami ág felsértette a bőrét a hátán, vagy tudom is én. Megjegyzem, az a popsi közelről is ugyanolyan formásnak tetszett, mint amilyennek a lovon ülve láttam. De természetesen nem vagyok állat, nem jutott volna eszembe ott helyben leteperni, vagy ilyesmi. Legalábbis egyelőre még nem. Nem kenyerem az erőszak ilyen szinten. Különben is, az igazi győzelem az, ha önként másznak be a lányok az ágyamba, nem pedig én erőszakolom rá őket. Nincs is ilyesmire szükségem egyébként. Akárhogy is, túl sokáig nem húzhattam ezt a vizsgálódást, az már túl feltűnő lett volna. Sérülést nem találtam a testén, még ilyen alapos vizsgálódással se, úgyhogy tekintetemet ismét az övébe fúrtam.
- Azt hiszem, minden a legnagyobb rendben. Legalábbis úgy tűnik – villantottam rá egy mosolyt. Ezt támasztotta alá, hogy bemutatkozott. Tehát Anissza. Akkor se jutott volna eszembe, ha az életem múlt volna rajta. De nem múlt rajta semmi, hiszen elvileg nem is kéne ismernem. Nem voltam benne biztos, hogy meg kellene egyáltalán említenem, hogy ismerős kicsit az arca. Végül úgy döntöttem, okosabb, ha ezúttal hallgatok erről.
- Szóval Anissza. Anissza, aki tavasszal fürdőruhában szeret féktelenül vágtázni, mi? – tettem egy finom célzást errefelé cseppet sem megszokott öltözékére. - Nagyon örülök. Oohara Kouji vagyok. De szólíts csak nyugodtan Koujinak. Egy ilyen helyes lánytól, mint te, nem is fogadnék el más megszólítást – és az egyik legelbűvölőbb mosolyomat mutattam neki. Tulajdonképpen ekkor jutott el az agyamig, hogy biztosan fázhat így egy szál kis fürdőruhában. Végignéztem magamon. Farmerban és egy fehér ingben voltam. Azért a semminél talán több. Nem a legjobb, de megteszi, gondoltam. Azzal egy lépéssel hátrébb léptem és elkezdtem kigombolni az ingemet, majd mikor végeztem, odaléptem hozzá és a hátára terítettem. Úgyis volt még az ingem alatt egy feszülős atléta. Bár nem vagyok ugyan egy kigyúrt állat, de nem hiszem, hogy csúnya látvány lennék attól még, sőt. Súlyfeleslegem nincs, akkor mit takargassak? A testfelépítésem arányosan férfias, még ha nincsenek is tonnás izmaim és nem is vagyok egy égimeszelő a 173 centimmel.
- Gondolom, kissé hűvös van még ehhez az öltözethez, nem? Miattam meg ne aggódj, addig megleszek így is – mondtam neki, miközben ráterítettem a levett ruhadarabomat. Mivel egy kicsivel még magasabb is volt nálam, nem volt túlságosan nagy rá, ami nem is olyan nagy baj. Egyébként, őszintén szólva kicsit féltem tőle, hogy kapok valami megfázást, vagy ilyesmit, ha így fogok lovagolni, egy szál atlétában, de férfiatlannak tartottam volna ezt elismerni előtte. Szóval ebből mit sem mutatva, odamentem Natashához és újdonsült ismerősöm mellé vezettem.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most visszaviszlek. Nem tudom, egyedül vagy-e, de lehet, valakinek hiányzol. Meg egyébként is jobb, ha nem császkálsz ilyen időben kint így sokáig. És mivel elég messze vagyunk, nem gondolom, hogy jó ötlet lenne gyalogolni. Bár eleged lehet már a lovaglásból mára. De sajnos a kocsimat a lovarda előtt hagytam - egy újabb mosolyt villantottam meg. – Ne aggódj, majd lassan megyek, ígérem, illetve Natasha fog menni, de csak sétatempóban, oké? Így ugyan hosszú lesz egy kicsit, remélem, nem sietsz nagyon – azzal felé nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem a ló hátára. Úgy terveztem, miután ő felült, én elé ülök, így gond nélkül fogom tudni irányítani Natashát, ő pedig kapaszkodhat a derekamba, ami mindkettőnknek csak előnyös. Ő biztosan nem esik le, én meg… azt hiszem, egy ilyen nő esetében nem kell ecsetelnem, miért is jó az nekem, ha a derekamat átkarolva, szorosan a hátamhoz simulva utazik.

A kérésemre alaposan végigmért tetőtől talpig, a tekintete nem időzött rajtam túl sokáig, de még így is elég intenzíven megvizsgált. Ez még egy piros pontot ért, hogy nem használta ki pofátlanul a helyzetet, azt hittem az ilyen úriemberek már régen kihaltak, de még nem kapkodom el a dolgot, hiszen alig pár perce ismerem még, meglehet, hogy csak átkozott jó színész, és tudatában van vele, hogy a lányoknak a gondoskodó lovagok jönnek be, de legalább is nálam igen. Minden esetre jobb lesz vigyázni vele, előbb megismerem aztán ítélkezem.
- Hát ennek igazán örülök, jó ezt hallani.- Főleg, hogy ha valami bajom lenne akkor Bred megölne, de most kivételesen nem lenne joga hozzá, és ezt a tudtára is fogom adni. Tudja jól, hogy félek a lovaktól, rihtig olyan melót szerez amin egy 300 kilós állaton kel pózolnom, végül is tényleg direkt ijesztettem meg a lovat, már semmi másra nem vágytam csak arra, hogy vágtázhassak kicsit.
Kouji megemlítette, hogy fürdőruhában vagyok, erről valamiért mindig elfelejtkezem, kissé elpirultam, néhányan azt mondják, hogy ilyenkor igazán aranyos vagyok sőt cuki, de utálom a gyengeség bármely jelét mutatni, és a legkevésbé sem vagyok cuki. Nekem erről a buta plazacicák jutnak róla az eszembe, és én a legkevésbé sem szeretnék rájuk hasonlítani.
Egy darabig tanácstalanul hallgattam, most ecseteljem neki, hogy miért vagyok ilyen lengén felöltözve? Akkor viszont felismerhet, de mi van ha már nem kell emiatt aggódnom mert amúgy is lebuktam, akkor már viszont édes mindegy, legalább így legalább nem kell magyarázkodnom. A másik lehetőség amit elég erősen kétlek, hogy nem ismert fel, de ez elég abszurd mivel velem van kiplakátozva a fél város, mondjuk találkoztam már olyan fiúval akinek tényleg gőze sem volt róla hogy ki vagyok. Nem értem mit problémázok ezen, és ha megtudja akkor mi van, nincs semmi, ha eddig nem tett bennem kárt ez után sem fog, pedig most megtehetné és simán el is menekülhetne akár gyalog is.
- Nem önszántamból lovagoltam fürdőruhában mivel éppen fotózáson voltam, ahol természetesen engem fényképeztek ahogyan a mellékelt fürdőruhás villantásom is ábrázolja, szóval éppen arra kértek meg, hogy üljek a hátára, pedig halálosan félek a lovaktól mert kislánykoromban egyszer leestem a lóról és eltört a lábam, de ez mindegy a lényeg, hogy valami dörrenés zaja hallatszott a hátasom megbokrosodott és elvágtázott velem, a többit már te is tudod.
Rémület kúszott a szemembe amikor Kouji gombolni kezdte az ingét, nagyot dobbant a szívem, most jött el a pillanat amikor meghalok, és én még a lótól féltem, de csak vaklármának bizonyult a félelmem mert a vállamra terítette az ingét, hogy ne fázzak. Igazából nem fáztam, de ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam a férfiasságát.
- Köszönöm, de előzékenységed miatt nem szeretném a megfáznál.- Azért nem adtam vissza az inget, remek illata van, de nem tudtam eldönteni, hogy ez parfüm vagy természetes pézsmaillat.
- Biztosan sejted, hogy mennyi ember vagy egy ilyen fotózáson, de ha van is tipped még szorozd be még kettővel, szóval nem, nem vagyok egyedül, de egyáltalán nem sietek vissza.- Főleg, hogy senki sem sietett a segítségemre, és különben is fárasztó több órán keresztül pózolni, legalább pihenek egy kicsit.

Egyre inkább úgy láttam, kezd megnyugodni. Talán már elmúlt a sokkhatás, ami mindenképp pozitív, tekintve, hogy most megint lovagolnia kell majd. Persze nincs már mitől félnie, mert most én fogom azt a lovat vezetni. Natasha egyébként is ártalmatlan. Ahogy elpirult, mikor végeztem a „vizsgálódással”, kifejezetten vonzónak tetszett. A legtöbb lánynak jól áll, ha zavarba jön. Különösen az alapból is csinos lányoknak, amilyen ő is. Sőt, neki talán még az átlagnál is inkább, mivel alapból olyan megközelíthetetlen szépségnek tűnik. Az elpirulás pedig valami emberi. Valami ártatlan és irányíthatatlan reakció. Tetszik. Határozottan. Kérdésemre, ahogy számítottam, természetesen beavatott a foglalkozásába, ami már csak azért is pozitív, mert így legalább nem kell tettetnem, mintha gőzöm sem lenne az egészről.
- Tehát modellkedsz. Szóval ezért voltál olyan ismerős! Őszintén mondom, valahogy úgy rémlett, mintha láttam volna már valahol az arcod, de sehogy se tudtam hova tenni. Egy ilyen lányra biztosan emlékeznék, ezért abban majdnem biztos voltam, hogy márpedig mi még nem találkoztunk. De akkor most megoldottad a rejtélyt – ismét csak rámosolyogtam. – Nem lehet azért egyszerű ez a szakma. Az ember pedig azt gondolná, elég csak szépnek lenned, csábosan mosolyognod a kamerába, pózolgatni kicsit és máris dől a lé a zsebedbe. Pedig még a legbensőbb félelmeiddel is szembe kell nézned néha. Nem semmi. Én nem sokat tudok az ilyesmiről, de azért gondolom elég fárasztó is lehet, nem? – Na nem mintha nem illenék címlapokra a külsőmmel, de egy nagy vállalat jövendő tulajdonosa nem engedhet meg magának ilyeneket. Ártana az imidzsemnek. Meg egyébként sem érdekel különösebben, sem anyagilag, sem más szinten nem vagyok rászorulva. Elég népszerű vagyok én anélkül is, hogy ilyen módon reklámoznám magamat. A modellek világa egyébként sem érdekelt soha, a kulisszák mögötti meg különösen nem. De ezt neki nem kell tudnia. Megint csak rávillantottam egy Kouji-féle elbűvölő mosolyt, mikor azt mondta, nem siet, miközben felsegítettem a lóra, már amennyiben elfogadta a felkínált segítségemet, majd én is felpattantam Natasha hátára, Anissza elé. Nem volt így ugyan a legkényelmesebb, de a lány fizikai közelsége valamelyest kárpótolt a kellemetlenségekért. Mert arról természetesen szó sem lehetett, hogy nyereg nélkül üljem meg a lovat. Az olyan pórias lenne! Csöppet sem elegáns és még a ruhámat is összekoszolnám vele. Jól van ez így is. Mielőtt még elindultunk volna, megfogtam a hátam mögött ülő Anissza kezét és a derekamra húztam.
- Csak hogy le ne ess nekem! Kapaszkodj erősen, oké? – jegyeztem meg kedélyesen. Reméltem, nem veszi tolakodásnak, még ilyen rövid ismertség után sem. Ezt követően mindkét kezemmel megragadtam a kantárt és lépésben elindítottam Natashát. Csak szép, komótos sétatempóban. Hiszen ő mondta, hogy nem siet. Meg egyébként is, gyorsabb tempónál nem lehetne ilyen nyugodtan ücsörögni a hátán, márpedig én nem terveztem néma csöndben tölteni a visszautat, ügetés vagy vágtázás közben meg a beszélgetés nem olyan egyszerűen kivitelezhető művelet ugye. Meg feltételezem úgyis kivágtázta már magát útitársam az előbb.
- És mondd csak, szereted ezt csinálni? Mármint a modellkedést. Már ha nem vagyok túl személyes, miért csinálod egyáltalán? Azért, mert szereted, élvezed, elszórakoztat, kiskori vágyad volt, vagy egyszerűen csak a pénz miatt vagy egyéb praktikus okból? – nyitottam a társalgást valami számomra semlegesebbnek tetsző, mégis kézenfekvő témával. Reméltem, továbbra is vevő lesz a társaságomra.

Valahol nem igazán hittem el, hogy csak rémlik neki az arcom, velem van kiplakátolva a város valószínüsíttem, hogy már láttott valahol, ez olyan mintha minden nap innád a kakaót, de a tejes dobozon lévő eltűnt gyereket nem ismernéd fel ha elmegy melletted. De valahol nem is igazán érdekelt a dolog, én megadtam az esélyt, de úgy látszik Kouji nem akarja megsérteni az intimszférámat, ez igazán becsületes, sok piros pont jár érte.
-Valami olyasmi amit mondasz.- Rövidre akartam zárnui a témát, tudtam, hogy őt nem érdekli én pedig nem fogom untatni.A férfiak álltalában nem szeretnek erről a témáról beszélni, hacsak nem homokos, de gyanítottam Kouji reakciójából, hogy a női nemhez jobban vonzódik. A legtőbb hímneműt csak az érdekli, hogy egy rendezvényen milyen jól mutat mellette a csinibaba, ennyire érdekli őket a modell szakma.
Kouji feltett a ló hátára majd elémült, így iránította a lovát visszafelé, most döbbentem csak rá, hogy milyen messze kerültem a fotózástól, kiváncsi vagyok, hogy már is találtak valakit a helyemre vagy csak rossz felé keresnek, még is hány hektáros ez a föld? De most inkább jobban lefoglalt az a tudat, hogy émelyegni kezdtem, össze kell szednem magamat, ha nem akarom tarkón hánnyi a csávót. Amit ezután kérdezett azzal viszont teljesen visszahozott a valóságba, mintha elvágták volna a hányingert. Megkérdezte, hogy miért modelkedem, ki vagy te úgy még is egy újságíró?
Ezt a kérdést utáltam a világon a legjobban, mindenki jól tudta, hogy csak a pénzért csináljuk és nem jókedvünkben pózolunk órákig ugyanabba a pozítszióba, és hagyjuk, hogy a divattervezők kényük kedvük szerint öltöztesenek minket. De az, hogy ezt mind pénzért csinálom, így kimondva még is gusztustalannak hatott mintha csak árulnám a testemet, hát végül is nem a szó szószoros értelmében, de végül is ha őszinte akarok lenni akkor ez így igaz, nem érzem magam jobbnak mint a sarkon álló prosti pedig nekem nem kell lefeküdnöm azzal akivel nem akarok, azt Bred úgy is megteszi helyettem.
- Pár éve kerültem a modell szakmába és 21 évesen az ember már öregnek számítt, senki sem azért csinálja mert erről álmodott, vagy mert éppen nincs jobb dolga, ez pusztán tiszta üzlet. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, a pénz miatt csinálom, az iskolát senki más nem fizeti ki helyettem, néhány munkához meg gyomrom nincsen amivel ennél még jóval többet is kereshetnék.- A szex mindig is jó üzlet volt, mindenkinek vannak mocskos vágyai amit párjának nem mer bevallani így a sarkon álló kisiparosiokhoz fordulnak kielégülésért. Tisztelem őket mert felvállalják, de lenézem őket mert mással is lehetne pénzt keresni, kicsit tisztességesebb módon.
Nevelőapám egy huncut garast sem ad a tandíjba mondván, hogy nem az ő lánya vagyok boldogúljak ahogyan tudok, ő is sokat dolgozott és lám milyen magasra jutott, hogy milyen módon azt inkább ne is folytassuk, de szerény véleménye szerint példát lehet venni róla. Hát persze.

Úgy érzem, nem igazán sikerült a legjobb témát felhoznom. Hangjából úgy vettem ki, mintha határozottan irritálná a kérdés. Feltételezem, sokan kérdezték már ezt tőle. A válasza legalábbis kissé gépies, de elég nyers és őszinte. Bár nem nézek hátra, mert hát az utat is figyelnem kell, hogy jó felé vezessem, Natashát. Nem mintha bánnám, ha eltévednék kettesben, jobban mondva hármasban egy ilyen lánnyal, de azzal aligha tennék jó benyomást. Mindenesetre így is érzem az izmai feszüléséből és a légzéséből, hogy kicsit feszült lesz a felhozott téma hatására.
- Szóval a pénz miatt. Nincs ezzel semmi gáz szerintem. Végül is az emberek alapvetően pénzért dolgoznak. Ha esetleg szeretik is csinálni, amit csinálnak, vagy legalábbis elvannak vele, az már csak hab a tortán, nemde? És azért valamilyen szinten megértem, tényleg. Mindenki pénzből él. Engem is elég kellemetlenül érintene, ha megvonnák az apanázsomat. Pár évvel ezelőtt anyám játszott velem ilyet, mikor elég csúnyám összevesztem vele valami miatt. Letiltatta a hitelkártyáimat! Mit mondjak, nem voltam tőle elragadtatva. Szerencsére aztán pár nap után minden visszaállt a rendes kerékvágásba. De szörnyű volt, tényleg! – és ez nem volt túlzás. Borzasztó érzés volt spórolni. Az a boszorkány mindig is tudta, hogyan érje el a célját. Ezt egyébként két éve azért csinálta, mert a téli szünetben nem akartam hazamenni Japánba. Jól eléldegéltem én a világomat itt is. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy otthon legyek, mert valami üzleti jótékonysági estélyen akart villogni velem. Mármint az ilyen helyeken jobban mutatott a vállalatörökös fiával szerinte. A látszat pedig mindennél előbbre való. És el is érte. Három nap sem telt bele és otthon voltam. Számító némber! De nem akartam Anisszát ilyen mértékig beavatni a személyes dolgaimba. Nem is lett volna ildomos, végtére ha azt nézzük, még egy órája sincs, hogy ismerem. Inkább témát váltottam.
- Tehát a taníttatásodat pénzeled belőle? És ha megkérdezhetem, melyik suliban tanulsz? – ez a téma is elég semlegesnek tűnt nekem és így legalább kis szerencsével annak is a végére járhatok, hogy helyesek-e a róla itt-ott hallott értesüléseim.

A modellkedés nem a kedvenc témám, de ha már kérdeznek akkor rendesen válaszolok rá, így diktálja az illem, mondjuk nem mindig túl hasznos az igazat mondani, erre jó példa az interjú, úgy vágják össze a szavaidat azok a hiénák, hogy minél nagyobb botrányt kavarjon, sajnos csak így tudják eladni a lapokat, az viszont már más kérdés, hogy ők ezt lelkiismeret furdalás nélkül meg tudják csinálni, ezért adok csak nagyon ritkán interjút és csak is kizárólag szakmai lapoknak, Isten ments, hogy leálljak egy pletykalappal.
- Hát akkor úgy tűnik, hogy én folyamatosan veszekszem az nevelőapámmal.- Igazából még régen kijelentette, hogy mivel nem az ő vére vagyok ezért nem is tartozik értem felelőséggel és az anyagi kiadásaimat sem állja, még egy darab kenyeret sem venne nekem, ha az utcán tengődnék és az éhenhalás szélén állnék, átlépne a haldokló holtestemen. De legalább őszinte, nem tetteti, hogy gondoskodó apuci, már az elején tisztázta, hogy ne számítsak tőle semmire. Ezt az egy dolgot tiszteltem benne, de sosem fogom szeretni, de nem hinném, hogy vágyna rá.Szerinte ez a nevelés, de bezzeg az édes lányának mindent megad, ki sem kell nyitnia a száját már megkapja, néha hamupipőkének érzem magam, bárcsak eljönne értem a herceg és kiszabadítana ebből a rémálomból. Áh, de kár a gőzért, már régóta nem hiszek a mesékben, csak magamra számíthatok senki másra.
- A St. Trinian 's leány iskolába járok. És te? Hova jársz iskolába? Ha egyáltalán még tanulsz, nem mintha annyira idősnek néznél ki vagy ilyesmi.- Persze ez is a drága nevelőapámnak az ötlete volt, minél messzebb akart tudni a házától, még nyáron sem mehetek haza, csak néha, egy egy napra meglátogatom édesanyámat. Egész kellemes időt szoktunk együtt tölteni, már ha nincs berúgva. Igen, jól látjátok, ez az én életem, de nem sajnáltatom magamat, így nőttem fel és már megszoktam a rideg bánásmódot. Halványan, de még emlékszem azokra az időkre amíg édesapámmal éltünk együtt. Anyám sem ivott és boldog volt, sokat nevettünk és együtt játszottunk, milyen régen is volt, azok a megboldogult szép idők. Egy könnycsepp végigsiklott az arcomon, de gyorsan letöröltem, soha életemben nem engedtem meg, hogy bárki sírni lásson. Tudat alatt jobban megszorítottam a fiú derekát, talán biztonságot reméltem tőle, habár tudtam lehetetlen, sovány vigasz, de az éhezőnek ennyi is elég. Valószínűleg annak fogja betudni, hogy félek a lovon ami az incidens után nem is csoda.

Úgy tűnik, azért annyira mégsem sértődött meg a rossz témaválasztásomon. Persze lehet, hogy tényleg csak unja a munkáját firtató kérdéseket. Végül is érthető lenne. Gondolom mindenki ilyesmiket kérdezget tőle. Mondjuk a jövőben nekem is hozzá kell majd szoknom, hogy mint az Oohara vállalat vezetője, akár ezredszerre is ugyanolyan nyugodt természetességgel válaszoljam meg ugyanazt a kérdést, mintha csak először tennék föl nekem. De persze az érzelmeik tökéletes leplezésére a vérprofikon kívül nem sokan képesek, éppen ezért nem is hibáztatom. Meg egyáltalán, ő európai. A japán társadalomban, az övékével szemben, szinte elvárás, hogy ne mutasd ki a valódi érzéseidet. Az illem (vagy képmutatás, kinek hogy tetszik) mindenek felett áll. Elejtett megjegyzéséből arra következtetek, hogy nem lehet egy tökéletes családi háttere, de nem kérdezek erről, alighanem személyeskedésnek venné ilyen rövid ismertség után. Meg igazából annyira nem is fontos. Nem hinném, hogy akarna róla beszélni, akkor meg minek erőltessem? Különben sem vagyok se pszichológus, se semmi efféle.
- Hát, azt hiszem, én elmondhatom, hogy az apámmal abszolút jó a viszonyom. Igazából nem emlékszem, hogy valaha is veszekedtem volna vele bármi miatt is. Egyszerűen azért, mert gyakorlatilag alig találkozom vele. Soha nincs otthon, állandóan üzleti úton van. Állítólag kiskoromban többször is előfordult, hogy meg sem ismertem, annyira ritkán láttam. Később ezt elkerülendő a nevelőnőnk néha mutogatott róla fényképeket, hogy ne felejtsem el – szárazon fölnevettem. Igazából elég ironikusnak tetszett így utólag az egész. Mégsem éreztem haragot vagy ilyesmit az apám iránt azért, mert nem vett részt a nevelésemben, meg egyáltalán az életemben sem. Lényegében még csak nem is ismerem. Egy-két felületes mondatnál többet sosem váltottunk, nem ültünk le beszélgetni. Igazából jóformán fogalmam sincs róla, milyen ember. Csak onnan tudom, hogy van apám, hogy a hitelkártyámon van pénz, van kocsim, márkás cuccaim és hasonlók. De ennyi nekem igazából elég is. Japánban egyébként sem olyan szokatlan az életformája. Megteremti a család megélhetését, sőt még többet is és ennyi elég is, hogy a társadalom szemében jó családfő legyen. És őszintén szólva nekem is elég. Sose volt másképp, miért hiányozni bármi is az életemből ilyen téren? Bezzeg az anyám már jelen volt és van az életem színpadán. De bár ne tenné! Mindegy, amíg itt vagyok, úgysem tud annyira kontrollálni és egyelőre nekem ennyi elég. A továbbiakkal meg ráérek később foglalkozni. Most a legfontosabb az, hogy jól érezzem magamat. Szabadon, távol az anyám árgusan figyelő tekintetétől, az apám pénzéből. Anissza válasza ismét megerősíti a feltételezésemet. Tehát valóban a St. Trinian’s-ba jár, igazak hát a pletykák. Na meg hát az én fantasztikus memóriámról ne is beszéljünk. Az ilyesmi úgyis szinte már csak természetes.
- Nos igen, még tanulok, vagy valami olyasmit, már ha éppen van rá időm, meg kedvem. A Weltonba járok egyébként. Gondolom ha St. Trinian’s-os vagy, nem kell bemutatnom az intézményt. Egy ilyen csinos lány esetében, mint te, igazából még az sem lepne meg, ha esetleg a barátod is odajárna. – Nem árt azért kipuhatolni egy-két dolgot. Ha szerencsém van, így nem is kell egyenesen rákérdeznem. Nem mintha megriasztana az ilyesmi, a Weltonban is van akkora tekintélyem, hogy ne legyen semmilyen bajom abból se, ha valamelyik iskolatársam csaját veszem kölcsön egy kicsit, nem csinálok én ebből gondot magamnak, de azért mégsem árt tisztába jönni a tényállással. Közben a tarkómon úgy éreztem, mintha kicsit megváltozott volna Anissza légzésének ritmusa, de nem igazán tudtam mire vélni. Elképzelhető, hogy fél? Vagy mintha a sírás szélén állna… de miért? Nehéz lenne ezt már a sokk számlájára írni. Talán eszébe juthatott valami. Más magyarázatot nem tudtam rá adni. Persze, hogy mi is lehet az, arról halvány fogalmam sem volt, annyira igazából nem is volt fontos. Meg ha rákérdeznék, valószínűleg úgysem mondta volna el. Csak egy idegen voltam végül is. Éreztem, hogy a keze kicsit szorosabban öleli meg a derekamat. Lehet, ő maga észre sem vette, de én természetesen igen és nem is tudtam megállni, hogy csakúgy hagyjam elillanni a pillanatot. Mivel elég lassan mentünk, megengedhettem magamnak, hogy ha csak rövid időre is, de fél kezemmel elengedjem Natasha kantárját, szabaddá váló kezemet pedig az övére tettem és egy kicsit megszorítottam. Természetesen nem olyan erősen, hogy fájjon neki, de azért úgy, hogy megérezze. Inkább csakúgy bátorításképp, meg hogy kifejezzem a szimpátiámat. Nem tudhattam persze, hogy ő ebből mit vesz le, éppen ezért, nehogy túlságosan tolakodónak tartson, pár másodperc után el is vettem a kezemet. Csak élni akartam a helyzettel, de nem visszaélni vele. A visszaélésekből hosszabb távon úgysem sül ki semmi jó. Egyébként sem lett volna egyszerű feladat fél kézzel irányítani Natashát.